Már nem tudom, mi legyen. Nem érdekel, mi lesz. Unom az egészet.
2004 és 2005 első féléve volt életem legkiábrándítóbb időszaka. Számokban: 6 rossz döntés (visszafordíthatatlan), 5 temetés, egy esküvő, 2 barát elvesztése. Kudarc kudarc hátán.
Mások lettek a szokásaim is: abbahagytam a sportot - nem volt időm sem energiám, abbahagytam a zenét - erőszakosan léptek fel ellenem, hogy másoknak, ne csak magamnak gitározzak, abbahagytam a levélírást, és az új emberek, dolgok megismerését követelő hormon termelését. Az egészségem megromlott, kétszer voltam kórházban. Nem szeretek emberek közé menni, még akkor sem, ha ismerem őket. 
Kedden költöztem haza, kényszer volt. Naponta fél ötkor kelek, 8ra épp benn vagyok a szívemből - úgy Isten igazán gyűlölt- suliban. 11-ig vizsga, több-kevesebb siker, inkább kevesebb. Hazaérek délután négyre, vacsit főzök, persze senki sem mond annyit, hogy bakfitty! Este átjön a barátom és rákezdi az ismerős nótára: El kellene járnom pszihológushoz, pszihiáterhez (ha így írják egyátalán helyesen őket), mert nem vagyok normális, nem "olyan" vagyok, mint régen. Másnap már nem jön át, a haverjaival sörözik, és meccset néz, és tudom miért. Mert az szórakoztatóbb és tartalmas kikapcsolódás, mint velem hallgatni egy szobában, amiben még légkondi sincs.
Ami a legfájdalmasabb, hogy érzem, tudom, hogy igaza van. Elfogyott a mondanivalóm az emberek számára. Ritkán beszélek, nincs miről, meg ha mégis van, inkább nem mondom, mert csak két mondatos érdektelen és unalmas panasz lenne.
Persze ha sexelünk, akkor nem vagyok unalmas, és itt tud maradni egy egész estét....

Most látom, össze-vissza írok mindenfélét, nehezen érthető az egész.
Nem szeretem igazán a barátait, mert sosem fogadnak be senkit, egy tipikus magányos farkas csapat, és ha jön a barátnő.. hát akkor az ott ül a sarokban, és unatkozik, mert nem szólnak hozzá, közelítését eleve elfojtják. A barátom meg ül mellettem, mint egy idegen. Hol vannak az én barátaim? Nem tudom. Messze, nagyon messze. A "legjobb" barátnőmet 13 éve ismerem. Fél éve láttam utoljára, és akkor sem volt mondanivalónk egymásnak, az osztálytalálkozóra miattam nem jött el. Tudom, hogy így volt, mert fél tőlem.. Becsapott, hazudott, megbántott, én sírtam, ő nem vállalja a következményeket... Csak az a vicces, hogy nincsenek is következmények, egyszerűen gerince sincs a szemembe nézni.

Néhány jó szokásom megmaradt: gügyögök a macskámhoz, falom a könyveket, 2 perc alatt bevágok 3 gombóc fagyit, főzök, és tisztaságmániás vagyok... De hol vannak a többi tulajdonságaim, amik voltak egykor: a humor, a pozitivitás, a közvetlenség, a segítőkészség, és az a bizonyos mosolyom. Elhagytam, legalábbis a tükör ezt mutatja.
Hétfőn lesz a szülinapom, és rettegek tőle. Félek az egésztől, nem lehetne kitörölni a naptárból? Előre látom: Anyuka közli velem, hogy az eseményt csak 11-e körül üljük meg, mert csak akkor ér rá a család. A barátom elfelejti, hogy milyen nap van, és elmegy sörözni a haverjaival. Aznap korán lefekszem, mert nem akarom megkapni a szokásos kérdést a szüleimtől: Hogyan értékeled az elmúlt egy, illetve 19 évet?
 Vers rémlik fel bennem:

"Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép fel uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?

Hová forduljon az ember - ismétli megint az ismerős.
Borostás arca mintha látna, de szeme semmit se néz, akár
a halé.
Milyen gyönge és bánatos! És bánata milyen alapos, erős!
Meghalni semmiért sem tudna, de ha villamos ütné el,
bátran állna a halál elé.

Tudja mindazt, amit én tudok, de nem onnan tudja,
ahonnan én.
Eszét külön, szívét külön szárnyalja be az egyröptű szó.
......"
                                               (József Attila)

Megnyugodtam... Kiírtam egy kicsit magamból.  Egy idő után nem tudom visszafojtani.