Nem győzöm hangsúlyozni: ezeket az írásokat, blogokat, én, (harmadik micsigen) Paulus álnév alatt, mint valamiféle irodalomként írom. Az, hogy mennyire sikerül ez, majd eldöntik hűséges olvasóim, vagy az utókor.
Az utókornak, egyébként szokása ez, ha kell, ha nem: dönt. Mondjuk, ez engem édeskevéssé izgat, teszem, amit jónak látok. Az irodalomnak van egy sajátossága (a többi között), hogy valamennyi része fikció, és valamennyi része valóság. Nahát, így van ez nálam is! A valóság, mintegy keret, formai eszköz szerepelhet az adott írásban, de valódi funkciója, hogy ürügy legyen. Nagyon jó eszköz arra, hogy kimondhattassék valami lényeges vagy lényegtelen általa. (A lényegtelen, a maga lényegiségével, sokszor sokkal lényegesebb, mint a Nagy Lényeg.) Úgy kell ezt az egészet elképzelni, mint egy fröccsöt. A bor a valóság, a szóda a képzelet. A bor részecskéi összekeverednek a szódavíz részecskéivel. A kettő aránya meghatározza, hogy miről van szó: pikoló, kisfröccs, nagyfröccs, stb. Az olvasó meg felhajtja. Ha akarja.
Persze, a pozitív visszajelzés mindig jólesik. Amikor az olvasó megtörli a száját az ingujjába (persze csak a szimbolikus ingujjába), böffent egy aprót (persze csak szimbolikusan) a fröccs után, és így szól: na, ez jól esett! (Ezt valóságosan mondja.) Hál’ istennek, eddig csak pozitív visszajelzés kaptam. Egyébként ez számomra a legmeglepőbb, ugyanis prózát én az első blogom megírása (tavaly december 8.-a) előtt, soha az életben nem követtem el. Csak verseket írtam: meg voltam győződve, hogy én csak azt tudok. És íme.
Másrészt, az én saját életem is mindez. (“ez mind én voltam egykoron”) Például tegnap is sétálok a városban, ebben a csalóka tavaszban (inkább hazudóska, mint csalóka), és arra gondolok, milyen groteszk dolog is az, ha az ember egy városban éli le az életét. Ott, ahol megszületett, ahol gyermek, majd ifjú volt, aztán ez, az, amaz, most nem részletezem. Sétálok az unalomig ismert utcákon, tereken, parkokban, néha buszra szállok, az alaktalan tömegből néha egy-egy ismeretlen ismerős arc bambul rám. Köszön, vagy nem köszön, köszönök, vagy nem köszönök. (Ez olyan bonyolult probléma, hogy most nem merülök el benne.) Mindenesetre az én arcmemóriám csapnivaló. Valószínű, hogy rengeteg ismeretlen ismerőst megsértettem már ezzel. Mit tegyek, ez van. Néha, egy-egy éltesebb hölgyemény is furcsa tekinteteket vet felém, amit én nem tudok mire vélni. Hosszan kutatok emlékeimben, aztán valahogy, lassan feldereng a múlt ködéből annak az egyéjszakás kalandnak az emléke, már az orromban is érzem egykori illatát, fölbukkannak megismerkedésünk körülményei, és minden más körülmény. Kezdem megérteni a zavart, ám mégis jelentőségteljes pillantás üzenetét. Még meg is hatódnék magamon, ha nem utálnék mindent, ami szentimentális. És ezzel a mondattal el is jutottam a mai írásom valódi tárgyához. A szentimentalizmus. Illetve, ami a felső határán mozog: az érzelgősség.
Nincs nagyobb csapás ennél. A művészetben pedig egyenesen sorscsapásnak minősíthetném.
Megfigyeltem: minél szentimentálisabb egy írás (jelen esetben, mondjuk egy vers), annál nagyobb sikerre számíthat. Ha már a címében is tükröződik az írás modora, semmi sem menti meg a népszerűségtől. A szentimentális szavak úgy vonzzák a széplelkeket, mint rothadó hús a zöld legyeket. Kis kacsójukkal tapsikolnak: ah, oh, mily szép, mily nemes. Kidörzsölik az aktuális könnycseppet a szemükből, mély sóhajtások kelnek kebleikből, hátrahanyatlanak pihe-puha párnáikra: “hát, igen, ez aztán művészet!”
A frászt művészet!
Ezért én nem nézek semmiféle filmsorozatot a Tv-ben (valószínű, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki még egy percet sem látott a Barátok közt c. opusból, még az előzetesét sem nézem), nem olvasok romantikus bestsellereket, kifejezetten rühellem a Való Világot (erről majd írok egyszer, nem teszik zsebre). Viszont a régi filmeket szeretem. No, nem a túl régieket, de, úgy a hatvanas évektől kezdődően jöhetnek minden mennyiségben. (Persze, csak azok, amiket még nem láttam. Sajnos elég kevesen vannak.)
Az érzelgős vers hasonló hatást vált ki nálam, mint amikor meghallom azt, hogy: Barátok közt, vagy Való Világ. Borzongással vegyes hányinger.
Lehet, hogy most sok különböző dolgot kutyultam össze, de valahogy most így jött ki.
Nem tudom, miért, de mostanság elég morc vagyok.
Mondjon valaki valami jót!
