Önhatalmúlag kineveztem saját életemben a mai napot a köszönet napjának. Szeretnék most pár sort írni Nektek, kedves Olvasók.

A régebbi Tagok talán emlékeznek arra, hogy tavaly a regisztrálásom után mennyire letört voltam. Magányos és szeretetre-éhes. Az első perctől kezdve odafigyelést, megértést kaptam Tőletek. Tisztán emlékszem az első napokra, hetekre. Először el sem hittem, hogy tényleg létezik ez a kis béke-sziget. Most már tudom, hogy igen. Sokan szeretettel fordultak, fordultatok felém, ismeretlenhez...
És szép lassan a sebek gyógyulni látszottak. Bíztatást is kaptam, a versírshoz is, az életkedvhez is, a nevetéshez is, egyszóval a pozitív dolgok felé tereltetek, sikerrel.

És most, mikor már lassan „régi” tagnak nevezhetem magam és sokan jöttetek újak, most ugyanúgy érzem a figyelmeteket. Nagyszerű érzés. Én is odafigyelek Rátok, olvasom írásaitokat és mosolygok a publikációim alá írt hozzászólásotokon, mert jólesnek a kedves szavak. Az más kérdés, hogy ki tudja mennyi tehetségem van (van-e egyáltalán) és mennyire vagyok fejlődőképes az irodalomban... De igyekeztem odafigyelni az építő kritikákra is, amiket ezúton is köszönök.

Igazából nincs szó, amivel pontosan kifejezhetném azt a köszönetet amit adni szeretnék, és erőt, amit Tőletek kaptam. Érzések élnek bennem, amiket nem igazán tudok megfogalmazni. Túl sok ahhoz... Összetartozás, odafigyelés, egymás lelkének rezdülése, meghallgatás, szeretet, önzetlenség, együtt sírni és nevetni...mind-mind csak kis részei az egésznek. Ami fontos.

Talán sokan ismeritek Garcia M. mára már híressé vált levelét, ebből csak pár gondolatot vennék kölcsön, így a végére. Megszívlelendő.

„ Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod". Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked...”

Igyekeztem eszerint cselekedni.

Most egy kicsit gondolkoznom kell, elmerülni a saját kis világomban, elmélkedni arról, mi fontos és mi nem. Ha fáj az embernek valami, sokszor magába zárkózik. Ezt teszem most én is. Valami fáj. Valami iszonyúan fáj. Talán maga az élet. De nem felejtem el, hogy léteztek.

Szeretnék mindannyiótoknak nagyon kellemes és tartalmas napokat, heteket, hónapokat kívánni. És sok szép verset, novellát...egymás lelkéből ezeken keresztül tudunk egy kis erőt meríteni és gyönyörködni a visszatükröződő sorokban.

Egy csokor virág... Nektek. Sok szál, és szinte mind más színű. Hiszen ahányan vagyunk, mind különbözünk egy kicsit egymástól. De mégis van az a bizonyos összetartó erő.

Búcsúzni mindig nehéz. Épp ezért nem búcsúzok, remélem még találkozunk. Talán egy boldogabb korszakban. Valahol, valamikor. Sosem tudni...