Furcsa. Időről időre rámjön a nyavalyoghatnék: hogy megöregedtem, alig pár hónap, és a negyedik X-et taposom, te jó ég, vége az életemnek, blablablabla... Időnként úgy érzem magam, mint valami veteránbakfis (egy barátnőmtől nyúltam le ezt a szöveget, de azt mondta, nem kopirájtos): a szemem körül szaporodnak a ráncok, lapos hasam már a múlté, és a farmer se úgy áll a derekamon, mint régen - de a lelkem és a szívem épp olyan, mint 18-20 évesen. Még jó, hogy hiszek a lélekvándorlásban, jobb arra gondolni, hogy majdan egy csinos-feszes kis lélek száll át valakibe, nem valami löttyedt öregasszony ütött-kopott lelke :)
Aztán vannak napok, mint például a mai, amikor értékelem a saját koromat. Mikor szeretem magam. A jelenemet. Azt, hogy meg kell érni egy bizonyos kort, hogy észrevegyük magunk körül a világot, hogy egy-egy órának, egy mosolynak, egy vonuló felhőnek is jelentőséget tudjunk tulajdonítani. Sosem hittem volna például (pösti lány lévén), hogy akkora örömmel fogom túrni a kertemet. Igaz, azt se hittem, hogy valaha kertem lesz, de hát, „jó az isten, jót ád”, s lett. Nyögjük is vagy 20 évig még, de a szomszéd se sajnálkozik ezen, ő is nyögi a magáét. Tehát el kellett jutnom idáig korban és javakban, hogy megtudjam magamról, hogy én, az angyalföldi leányzó – akinek az apukája is csak kankalinnak hívja az összes virágot –, ültetek, öntözök, becézgetek, aggodalmaskodok, majd ugyanezt fordítva. S ha a virágokon túlvagyok, megnézem a még zöld, iciripiciri paradicsomokat, amik nekem ízesednek, nekem szagosodnak igazivá, nem holmi üvegházi kínjában elpirult zöldségekké. Úgy járok-kelek az aprócska veteményesemben, mint gondos asszonyka, pedig akárki megmondja, nem vagyok egy tüsténkedő asszonyféle. Csak megtaláltam a rácsodálkozás, az alkotás örömét magamban, mint pár éve a verseket. Nem hiszem, hogy ezek úgy lettek bennem. Szerintem ott voltak, arra várva, hogy megérdemeljem ezt az élményt. Ültetek vagy írok – egy a lényeg, úgy hozok létre valamit, hogy abban örömömet lelem. S ha a paradicsom leve lecsorog a kisfiam állán, ugyanúgy fogok neki örülni, mint mikor tetszik, amit írok. Mert jó adni magamból valamit. Amíg lehet. Hisz oly' rövid az élet, és mi veteránbakfisok úgy szeretünk nyavalyogni :)

2005. június 4.