Hogy ünnepled annak a születésnapját, aki tudja, hogy csak pár hónapja van hátra? Mit mondasz neki? „Boldog születésnapot?” Mitől lenne boldog? Mit ünnepeljen rajta? Hogy ez az utolsó? És a hozzátartozók mit ünnepeljenek ezen a napon?
Tudsz-e adni egy „halálraítéltnek” bármiféle ajándékot? Pedig eddig mindig kapott tőled valamit. Amit adnál, arra képtelen vagy. Életet nem adhatsz. Sem egy évet, sem órákat, de még egy percet sem. Nem te döntesz felőle. Elrendeltetett…
Nézem a kedvesem csupa könny szemét, akit mióta ismerem, nem láttam sírni. Igaz, most is csak belül sír, mert azt mondja, még nincs itt a „siránkozás” ideje. Még a jelent kell élni. Hisz’ az édesapja még él. Él? Miféle élet az, melynek látjuk, tudjuk a végét. Miféle élet az, mely úgy fogy, mint kanóc a gyertyán. Nézed, ahogy lobog, élni, égni akar. De egyre erősebb a szél, egyre többször inog meg a láng. Levegő, mely életben tart s végül kioltja az életed.
Csupa kérdés és kétség vagyok. Kinek fáj jobban? Annak, aki tudja, hogy elmegy, vagy annak, aki itt marad? Ezer darabra hullik a szívem, bármelyikre nézek. Olyan kevés az idő. Mire elég pár hónap, vagy akár fél év?! Mi fél év? 6 havi gyógyszeradag. Csodaszerből. Mert csak a csoda marad ilyenkor. Miközben nem hiszek a csodákban. De úgy kell tennem, mintha hinnék, mert ha összeomlik is köröttem a világ, muszáj, hogy én legyek az alap, amin újra lehet építkezni. Ez a dolgom. Hogy támasz legyek. A csipkés lelkivilágommal. Szép kis támasz, aki maga is törékeny.
Kihez fohászkodjak, én hitetlen? Hisz’ minden olyan igazságtalan. Igazságtalan… igazságtalan…
Még pár nap, és születésnapja van.