Nálam ismét elmentek otthonról... Megint nem vagyok magamnál. Sajnálatos módon, azt hiszem szerelmes vagyok.
Nagyon nyomorult dolog ez... A barátom elment egy hétre Olaszországba, én pedig vagyok olyan gerinctelen, hogy szerelmes leszek egy másik férfiba.
Az előző blogomban megírtam, hogy a kapcsolatunk már rég nem az igazi.. Hosszú, fájdalmas folyamat ez: végignézni, hogyan távolodik el két ember egymástól. Másra nem tudok gondolni, csak a másik fiúra. A munkahelyemen tiszta hülyének néznek. Ülök a szerződések felett, nem hallom a telefont, nem veszem észre, hogy a számítógépre kékhalált varázsolok, addig kevergetem a kávém, amíg ki nem hül, és az a gusztustalan mosolyt sem érzékelem. Mosolygok, mint egy idióta, révedek a semmibe, álmodozom, és az az érzés a gyomromban.. az izgalom. "Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba".. Eldöntöttem, változást akarok. Megvárom, hogy hazajöjjön, és.. és befejzek mindent. Nem tudom, hogy fogom megmondani neki, nem tudom.. Jó szokásomn szerint azonnal belezúdítok mindent az arcába. Sírni fog. Sírni fogok. Fájni fog. Nem tudom elképzelni mi lesz utána. Eldobom az eddigi életem, más létem lesz hirtelen. Nem szereplünk tovább együtt a családi fotókon, az öszejöveteleken, külön barátaink lesznek, nem fogja a kezem, nem tervez velem, nem lesz ott az ágyamban... Megváltozik mindent.
Mégis képes vagyok mindent eltaszítani egy új érzés miatt.. Miért jár kézenfogva a fájdalom a boldogsággal? Miért van a fénynek árnyéka?
És ha két szék közé a pad alá? Nem baj.. Így nem jó... Lehet, hogy úgy sem lesz jó, de legalább tiszta lappal a kezemben fogok dohányozni egyedül a lépcsőn, nézni az eget, hallgatni a madarakat, várva a holnapot.