Néha elvesztem a hitem. A mesében. Hogy létezik a jó, hogy a gonoszság ha fel is üti olykor a fejét, nem képes eluralkodni, mert a jó győzedelmeskedik. De így közel a negyvenhez lehet, hogy már nem kéne hinnem a mesékben. Vagy mégis? Higgyek az egyszervoltholnemvolt világban? A legkisebb királyfi útra kelésében és abban, hogy megszerzi a királylány kezét? Abban, hogy az összes sárkány legyőzetik egyszer? Körbenézek, és csak tűzokádó sárkányokat látok. Boszorkányok kevergetik mérgüket, és a hős vitézek varangyokká változnak. Tótágast állt a mesevilág. Bár lenne egy varázspálcám! Vagy egy hétmérföldes csizmám, amivel átléphetném a sűrű, sötét, farkasokkal teli erdőt. Mert kellenek a farkasok, hogy tudjuk, bárányok is vannak. S én még mindig beengedem olykor a báránybőrbe bújt farkast. Aztán csodálkozom, ha megharap.