Talán mindenki...

        ...megtapasztalta már saját magán-keserűségeit. Azokat a perceket, órákat, napokat, éveket, melyek vértelen, keskeny, lefelé hajló ívbe préselik az ajkakat, fáradt csomókként horgonyoznak le a bőr alatt, árnyakat lehelnek a fénytelen szemek alá, s mélyre bőrbe árkolják magukat, örök emléket hagyva az arcon.

        Talán mindenki állt már döbenten a tükör előtt egy reggelen, amely olyan volt, mint a többi reggel, ám egy félig-meddig idegen tekintett vissza, aki egyik napról a másikra jelent meg, s attól kezdve ott is maradt... Talán mindenki kereste már e keserűségek okát, eredetét - vagy elveszett a tükörből visszanéző démon perzselő tekintetében, megsüketült a démoni kacajtól, és ellenségeket kezdett gyártani. Kézbe fogta picinyke világát, s addig farigcsálta, míg vicsorgó bábbá nem vált... Talán mindenki volt már ilyen népművész, világfaragó kisiparos. S következhettek az emberek. Ki ne szorította volna már görcsös markában a sértődöttség, megbántottság, mellőzöttség csorba bugylibicskáját, Akhillész kardjának vélve azt, ki ne rejtette volna már saját Akhillész-sarkát kommandósbakancsba, ki ne hirdetett volna már könnyei által felszentelni vélt háborút, dzsihadot minden ellen, mi él és mozog körülötte, a bábok ellen, melyek tökéletlenségük ellenére is, íme, megsértették őt, a tökéletest, s pusztulására törnek... Ki ne vágott volna már az elsivatagosodott lélek kietlen tájain bolyongó, szomjúságtól eltompult önsjanálatának  öklével a világ arcába..?

        És van-e valaki, aki mindezt megtette, ám legközelebb a tükör elé állva nem csodálkozott azon, hogy saját vére folyik a visszatekintő arcról..? És aki szétroncsolt ajkait kissé groteszk, ám őszinte mosolyra volt képes igazítani, mélyet szippantani a reggeli, friss illatokból, és megszólítani azokat, akik nem tipizált bábok már többé, nem ellenségek, hanem csak emberek, kik maguk is a tükör elől indultak feléje, ajkukon azzal a bizonyos groteszk, ám kedves mosollyal...