Segíts gondolkodni, légyszives ...

Összekeveredtek bennem a dolgok. Nem tudom, mit tegyek, nem érzem belülről, milyen irányt kövessek, hallgassak vagy beszéljek. Minden olyan zavaros. Keveredik bennem az ego és az Írás. Vagy nem is? Nem tudom.
Talán érzékelted, nehéz időszakon mentem át. Mentünk. A Fiammal. Ketten, albérletben. Nem régen költöztünk. Évezredeknek tűnő évek és megpróbáltatásokkal mögöttünk. A Lányom keveset érzékel ebből, mert más városban, egyetemista. Neki sem könnyű, tudom, de az itthoni dolgokból csak hallás alapján érzékel és tud.
Pihennem kell. Kivizsgálásra, kezelésre kórházba megyek.

Előbb a nővéremnek mondtam el. Elég laza a kapcsolatunk. Huszonöt éve lakunk Egerben, még nem volt ideje ellátogatni hozzánk. Megértem. Pest tényleg messze van, és Neki valóban nagy a teher a vállán. Igaz, Szlovákiába kijutott a rokonaihoz, minden nyáron, de hát Eger nem esett útba. Erről ugye nem tehetünk. És egyébként is vallásos. Nagyon. Ha lehet, mindig a templomban ül. Na nem túlzok és nem hangollak ellene, csak vasárnap megy, hétköznaponként csak kis "együtt-imádkoznak" páran, náluk, otthon. Imaolvasás. Tényleg nem bántom, jó ember! és szeretetteljes. Hiszen a testvérem. Csak úgy mondom, hogy nagy hívő. Gyakran emlegeti Istent. Jól van ez így. Hisz, ez Őt megerősíti, Ő dolga, magánügy.

Ja igen, mondtam, kórházba megyek. Segítőkész volt, és ez valóban jól esett. Mert amúgy nem szoktam kérni, Tőle sem. Volt tíz év, amikor nem is tudtunk egymásról. Úgy döntöttem, én sem keresem. Ha Ő nem, hát én sem. Nem hiányoztunk. Aztán tavaly mégis mentem. Olyan volt, mint gyerekkorunkban. Hát ezért hívtam most is fel.
Felajánlotta, hogy a Fiam arra az időre nyugodtan menjen fel hozzájuk, én nyugodtan vonuljak be a kórházba, a lányom meg csak menjen kifele, abba a vallási táborba. Most elékanyarodtam a másik sarkallatos pontnak, de majd visszatérek.

Ekkor volt az első rossz érzésem. Itt belül. És nem tudom, ez az egom? Na jó, tudom, a nővérem másképp nem tud segíteni, a maximumot ajánlotta fel, de mégis. Valahogy mégis csak jól esne, ha a Fiam néha bejönne hozzám a kórházba. És mi lenne, ha a Lányom nem menne abba a vallási táborba? Végülis egy család vagyunk, rengeteg nehézséggel, összetartással a hátunk mögött. Igaz, nem segítség, ha itthon maradnak, de mégis. Bajban, gondban együtt. Nekem ezt mondja az Írás. Vagy az ego?

Igen. A Lányom egy vallási táborban van. Mert itthon úgysem sok hasznát vennénk. Valami református presbitáriánusban. Aláaknázzák a keresztény világvallást, mert hogy a keresztények rosszul értelmezik a Bibliát. És ezt hirdetik, folyamatosan, fennhangon, hivatkozva a Bibliára. Ebbe nem megyek bele, elég annyi, hogy ők, itt Magyarországon, max. százan, ők jól értelmezik. Számukra a család is mást jelent. Keresztény-család, keresztény-házasság. Nem baj. Tiszta erkölcs, nem hátrány. Ennek örülök. És első az Isten. És ők százan, akikkel imagyűlésre mennek, egy a lelkük, nagy család, száz testvér. Igen, a lányom másik, inkább úgy mondom, "első" családja. Lett. Pár hónapja, de ez van. Hát ez van!
Ez egy másik problémakör, részemre, a lényeg, hogy egész nyáron tábor, Erdélyben. Mert az kell a lelkének. Igen. És amúgy is, itthon mi nem sok hasznát vennénk. Legfeljebb a Fiam szakácsruháját kellene kimosni, kivasalni, mert amúgy a Fiam hál'Istennek elég önálló. Sőt, a Fiam sem tartott igényt a Lányom itthon maradására. Úgy volt vele, menjen csak, ha annyira akar. A Fiam nagy, már 18, el lesz egyedül. Mit neki.

A gond csak az, hogy én ezt másképp látom. A Fiam tényleg jó gyerek és önálló. És el is lesz egyedül. Egy darabig. De ismerem, és tudom, már a 3., 4. nap este milyen pocsék lesz itt az üres lakásban, egyedül. Sosem volt még egyedül. Én igen. Mikor ők elmentek nyaralni, 2-3 hétre, igaz, annak már jó tíz éve. Pocsék volt egyedül. Főleg este, éjjel. És ismerem a Fiamat.
Igaz, most azt mondja, ellesz, jó lesz az, ne aggódjak, de én aggódok. Mert valahogy nálam a szeretet másról szól. Az összetartásról, jóban, rosszban.

És most nem tudom, hívjam haza a lányomat Erdélyből, vagy ne.
Mert most tényleg, mit aggódok? A Fiam 18, önellátó, elvégre szakács, a ruhákat is megoldjuk, hogy tiszta legyen, az sem kérdés. Csak hogy tudom, rossz itthon egyedül. Igen. Ki fogja bírni. Egy pár napot én is arra szavazok, hogy egyedül legyen. Kell Neki a szabadság. Haverok, kis bulizás, miegymás. Csak hogy két hét, hosszú idő. És minek megtörni, feleslegesen. Nehéz gyermekkor, sok-sok törődés. Edzett már. És ha mégsem? Láttam már a jeleit Rajta. A depresszió jeleit. Miután ideköltöztünk. Kijött belőle, itt voltam vele, segítettem. Hát ezért aggódok.
És nem tudom, ez most az ego vagy a szeretet.

Segíts gondolkodni, légyszives!

zizike