Szeretem az éjszakát. Szeretem a napnak azt a pillanatát, mikor kezd magába ölelni az éj. Szemem még kutatja a sötétség mélyét, vagy épp ellenkezőleg, lámpafénybe fúrom tekintetem, de szemhéjamra mintha aprócska brokátot terített volna valami láthatatlan álomhozó. Olyan ez, mint mikor csöndesen iszogatsz, s a bor lassan-lassan átveszi érzékeid felett az uralmat. Nem, nem rúgtál be, épp csak picit szédülsz, ha behúnyod a szemed. Valami kényszert érzek, hogy ennek a láthatatlan álomhozónak a vállára hajtsam a fejem, elernyedt testtel hagyom, hogy tegyen velem, amit jónak lát. Ő lágyan ölbe kap, magam se hittem, volna, milyen könnyen, s mire eszmélnék, szememet már képtelen vagyok újra kinyitni.
Még nem alszom, de már húz finoman magával a sötétség, hogy egy gyöngéd mozdulattal az álom karjaiba vessen. Jó ez a zuhanás, szinte mámoros. Képek villanak fel homlokom mögött, még valamelyest képes vagyok kontrollálni a gondolataimat, terelni valami szép felé, míg végül már akaratlanul kikötök valahol az álmok vizén. Már nem tudom, merre utazom, s hová érkezem. Az éjjel végérvényesen magába ölelt, része vagyok egy álomnak. S ez így szép.
Jó éjszakát.