"Megbántottak! Hihetetlen a sértés és hihetetlen a sértegető arca. Mintha nagyítóüveg mögül sértegetne: akár egy természeti katasztrófa, akkorára nőnek vonásai. Úgy is bámulok rá: elképedve és megsemmisülve, s már nem is értem, amit mond, csak a szavai mögött tomboló indulatot látom, szemeinek viharát, vonásainak hegyomlását.
Eszembe se jut, hogy védekezzem.

Gyermekkoromban se verekedtem senkivel, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki rámveti magát, földre veri a sapkámat.

Szemei, mint a viharos tó tükre, mikor szél és eső mossa el a víz határát. Mit is remélhetnék ekkora indulattól? S szívem mélyén már nem is azt kérdem szorongva, hogy mit is akarhat tőlem. Sokkal inkább azt, hogy ugyan mit is akarhat velem ez az elemi harag? Tudja-e vajon, kit bánt? Hogy mennyi valódi baj és bánat nyomaszt amúgy is? S ő maga, életének milyen távoli, titkos sérelmeiért kíván most bosszút állni rajtam, aki nem támadok, és aki nem védekezem ?

Arcát egész nap nem tudonr elfelejteni. Jövök-megyek az utcán, egy ismerőssel beszélgetek a zsúfolt villamoson; indulata szüntelen parázsként égeti mellemet. El akarom felejteni, szabadulni akarok tőle, de bántása elkísér mindenhová. Hiába próbálok dolgozni, hiába igyekszem elmerülni egy most megjelent verskötetbe, haragja átsüt a híradó képein, átég a figyelmetlenül olvasott verssorokon.
Holdfáradt vagyok, mire hazafelé indulok.
És ekkor történik velem a csöndes és csodálatos változás. Pontosan akkor, amikor befordulok az utcánkba.
A fordulóban utcánk, ez a szürke és öreg utca, már ezerszer és ezerszer jött elébem, de máskor valahogy alig vettem észre...
Most határozottan érzem, hogy szól hozzám. Különös gyengédséggel szól, idáig alig észrevett szavakkal.
Hogy mik ezek a szavak? Nem lehet ezeket a szavakat emberi beszédre lefordítani, ahogy a sértések villámait sem!

De az utcánk szavai egészen másféle, nagyon csendes és kimondhatatlanul békességes szavak, s valami ilyesfélét mondanak: Nézd, milyen kis meghitt erkélye van a sarki háznak, s milyen tündéri kőminták nyújtóznak ez alatt a szürke tető alatt. Vagy nézd, milyen szelíd növények suhognak a templomfalon! Nem vagy egyedül. Lám, gyermekek indulnak feléd az utca mélyéről az alkonyat szürke világosságában! S az ismerős kövek és kopások a falakon most mindmind észrevesznek.

Ne légy szomorú! Látod, még a kövek is törődnek bánatoddali"
S a csöndes "csoda", ha szabad így neveznem, otthon is folytatódik. A lámpa fénye meghittebb, mint máskor, s az ágy ezerszerte nyugalmasabb. S az ágy mellett a fal, mit nappal tarka párnák takarnak, most úgy tűnik elő, mint nagyon távoli, gyermekkori kert kőfala, s rajta a csúnya kopások: csupa messzi, rég elfeledett emlék.

Észre se veszem, most oldódik bennem a bántalom. Valami , nagyon jó, sírás utáni nyugalmat érzek. A vánkosnak is puha a paplannak is szinte "személyhez szóló" az érintése. Bármire esik pillantásom, a falra, a lámpára, kezemben a könyvre, beszél hozzám, mint a sorról sorra megfejtett titkosírás, beszél és vigasztal. S az imádság is sokkalta erősebb és tisztább és forróbb lámpaoltás után a sötétben.
Az álomban pedig úgy tűnök el, mint egy régi kertben mit egy régi fénykép őriz. "

/ Pilinszky János /

Mi, emberek, nem vagyunk egyformák. De jobb is így. Megszületünk, élünk, ismerkedünk, szeretünk és szeretve vagyunk, bántunk és bántanak, sírunk s nevetünk... Miért is van mindenben ellentét...? Talán mert mindent lehet többféleképpen is értékelni. Ha közhelyet szeretnék írni: "Az éremnek két oldala van".  Ami engem mosolyra késztet, mást talán sírásra.
Soha nem leszünk azonos gondolkodásúak. S hogy mi lenne a cél? Az empátia, a másik ember lelkének - gondolatainak - rezdüléseinek megértése. Mert attól, hogy nekem valami nem jó, mást még boldoggá tehet. Persze képtelenség mindíg mindenkit megérteni, nem is kell. De ne romboljuk egymást. Ha már szeretni nem is tudjuk a világon élő összes embertársunkat, legalább hagyjuk békében, s ne okozzunk kárt a lelkében.

Kiválasztottam találomra öt fehér rózsát. Azért rózsát, mert ezt a virágot általában szeretik az emberek. Azért fehéret, mert ez a szín a tisztaságot, békét jelképezi. S azért ötöt, mert a világot összefogó egyik legjelentősebb eseményt (Olimpia) az öt egymásba fonódó karikával - ami felöleli az egész világot, azaz minden embertársunkat - jelölik.  Itt van öt fehér rózsa, elvileg ugyanolyanok, gyakorlatilag nem. Itt van kb 5000 amatőr író (na jó, vannak profik is), elvileg ugyanolyanok, gyakorlatilag nem....

Kérdezem én: nem egyszerűbb elfogadni egymás másságát, különböző gondolat- és érzelemvilágát, mint bántani valakit, csak azért, mert nem értjük meg...?

/ Egy kedves Tagtársunknak ajánlom eme blogot, de azt gondolom, mindenki egy kicsit a magáénak érezheti. /