Mi is az élet értelme? Tulajdonképpen miért születtünk erre a világra? Ehhez hasonló közhelyes kérdéseket feszegetünk nap, mint nap. Van aki többet foglalkozik ilyesfajta gondolatokkal, van aki csak átsiklik felettük. Ez mind emberfüggő. Én személy szerint unalmas pillanataimban előkapok egy nehézsúlyú témát, s csak úgy özönlik belőlem a világfájdalom. Mi erre a megoldás? Próbáltam egyidőben bezárkózni minden elől, és kitaláltam magamnak egy álomvilágot. Mondanom sem kell, hogy mindenki zakkantnak gondolt. Mára eljutottam odáig, hogy nincs körülöttem egyetlen olyan ember sem, aki igazán megértene, vagy nemes egyszerűséggel csak törődne velem. Most nem sajnáltatni akarom magam és elképesztő önostorozással bírálni magamat, csak leírom ami most előtör belőlem. Nem kívánom, hogy bárki is megártse dekadens életszemléletemet. Én csak egy vagyok az arctalan tömegből. Próbáltam életuntságom okát felderíteni, pusztán odáig jutottam el, hogy gyötrő fejfájás kínoz, amikor ilyesmivel foglalkozom. Már nem próbálom megfejteni a világot összetartó kérdéseket. Rezignáltságomban már nem érzem, hogy valami hajtana előre. Minden motiváló erő kiveszett belőlem. Talán az ingerszegény környezet, vagy az ismétlődő, monoton hétköznapok teszik ilyenné az embert. Nekem ez jutott.