Füstölnivaló elő, ablak kinyit, hideg szél be. Tegnap este nem fáztam, égett a testem, ilyen az, ha Xiam sír, mert fájdalmat okozott, megint.
Megint azt gondoltam, cenzúrázatlanul beírom az "igazi" naplóm egyik mozzanatát, pontosabban a tegnapit. Persze, megint meggondoltam magam. Megint azt látom, hogy csak érthetetlen össze-visszaság lenne... Talán egy ember értené, de ő is csak félig... Mert olvassa... Megint olvas.. Megint visszakozok.
Vajon kinek érték egy napló? Nekem nem, nem kell, mégis írom. Ezért szoktam eldugni, hogy néha-néha véletlenül (hamar elfelejtem, mit hova pakolok) vegyem a kezembe. Szerencse vagy átok? Ha bejegyzések "típusát" nézem, átok. Tanulni belőle? Lehetetlen. Néha olvashatatlan. Szétzilált sorok, ideges macskakaparás. Kinek hiányzik ez? Átok.
Keserűen humoros a párbeszédektől, a halucinációktól. Skizofrénia? Nem, ezt azért nem beszélem be magamnak. Hipohonder vagyok akkor egy bizonyos szinten? Nem. Ez csak én vagyok. Félni kell tőlem? Meglehet. De kinek? Magamnak legfőbbképpen.
Vajon más is érzi a sínek húzóerejét, amikor jön a metró? Ez az elementális erő.. Nem, nem a metrójé, hiszen az csak egy mozgó eszköz, közlekedésre használjuk. Kicseszés, ha valaki eléveti magát, mert késik miatta rengeteg ember. Az kinek hiányzik?
József Attila: "Meghalni semmiért sem tudna, de ha villamos ütné el, bátran állna a halál elé"
Mennyien mászkálunk így? Remélem, nem egyedül..
Persze, hülyeség! József Attila az József Attila. én én vagyok. Minek azonosulni valakivel? Értelmetlen, és amúgy is lehetetlen.
Megint jól elbeszélgetek magammal. Zavar valakit? Engem igen. Ugyan mi nem zavar engem?
Nincs csend sehol. Valahol madárcsicsergés, kutyaugatás, valahol mentősziréna, valahol teherautó, valahol házak sikoltása, ha rombolják, házak zenéje, ha építik. Csendes a szoba legalábbis, ha a klaviatúra zaját nem vesszük figyelembe. Mégis hatalmas ricsaj van itt belül. Eddig úgy ahogy csend volt egy ideig. Most megint zakatol a vonat. Nincs sehol menedék, önmagunk elől el nem bújhatunk, és a megfutamodás is csak ideig-óráig nyújt egy csepp rendezettséget.
Remeg a kezem. Talán azért, mert hideg van, talán nem. Feltűnő, a test is ellenkezik az ellen, hogy bárminemű információt kiadjak magamról.
Eszembe jutott egy jó kis Hobo szám, berakom.
"Ha meghallod a lepkék kiáltanak, siess babám, repülj szívemre! Vágják a füvet, döntik a fákat. Indulok nyomdon keletre. Babám, az úton elvesztem nyomodat! Nem jutok messzire, golyó talál. Szállj át a hegyeken, hajolj le értem! Vörös a nap, mint a vér. Vállamon ül a halál.."
Jó kis zene is ez.
Felkeltem, szememet megtöröltem, zoknit húztam a lábfejemre, bárcsak találnék kesztyűt kezemre, kalapot fejemre. Indulásra készen. De hova? Merre? És ugyan minek? Vajon miért?
Miért is szeretnék hiéna lenni? Vagy csak egyszerűen: állat? Kisebb az agyuk, ugye? Remélem. Inkább az ösztönök vezérlik. Remélem. Gondolkodik, de inkább vész esetén, vagy akkor pláne nem? Gondolkodik, ha unatkozik, vagy ha egyedül van, de nem olyanon, mint az ember. Remélem, neki nem jut eszébe az az ostoba kérdés: miért?
Hiéna. Mást taszít, mert ronda, csapzott, vihog, stb.. Mindenki másképp látja. Hiéna állítólag nagyszerű anya. A hiéna erős. Gyors is lehetne, de két hátsó lába gátolja. És nehogy azt higgyük, hogy csak dögöt eszik. A legjobb benne, hogy vihog. Ha fél, ha boldog, ha menekül, ha támad... Ez a bája. Lehet, hogy neki nem szórakoztató.. A hiéna irónikus, szerintem. A hiéna cinikus, szerintem. Szeretem.
Mi értelme annak, amit itt leírok? Ugyan kit érdekel? Engem nem.
Ha találkozunk, és beleszeretünk egy kitartó emberbe, akkor mit kell tenni? Menekülni? Azt nem, úgyis kisonfordálok az üregemből, mert szeretem. Hallgatni mellette? Nem, azt nem szereti. Mit lehet neki mondani? Mindent. Mit akarok mondani? Magam sem tudom. Talán mindent, ami lényegében semmi, hiszen csak egy hajszál választja el a kettőt.
Adjam ki magam? Adjam meg magam?
A vérrel, kínnal, sárral felépített burok vajon meddig nyújt fedezéket? Könnyű lenne mondani, hogy addig, amíg én akarom. De nem. Ez nem ilyen könnyű. Szokásaim rabja vagyok, talán. Talán?
Szeretlek. Ne haragudj, hogy megbántottalak. Sajnálom. |
