Kedves Mária.

Szeretnék mondani valamit. Már régóta tartozom vele neked is meg magamnak.
Szeretlek. Tudod. Tudom, nem szeretsz. Így van rendjén. Nem ezt akartam elmondani.
Annyi mindent köszönhetek neked, legyen ez egy köszönőlevél, amire talán semmi szükség
sincs, de nekem fontos, hogy mégis tudd. Fontos, hogy úgy váljunk el egymástól, hogy
egyszer az életben én is elmondjam neked: köszönöm. Ebben benne van minden érzés, emlék, amelyek minket, mint barátokat örökre összekötnek, jók is és rosszak, feleslegesek és fontosak, amelyekre
még emlékszünk, és amelyeket talán már rég elfeledtünk. Nem érdekes. Nem bánok semmit, ha csak azt nem, hogy nem töltöttem veled több időt, amikor lehetett volna, hogy elhanyagoltalak, pedig te nem ezt érdemled. Örülök, hogy végül erre az egyetemre jelentkeztem, hogy veled együtt lehettem. Annyi jót kaptam veled az élettől, hogy hosszú ideig fog tartani mire vissza tudok adni belőle valamit. Szívesen mondanám, hogy még találkozunk, de nem akarok hazudni. Nem hiszek benne.
Talán majd egyszer, véletlenül, jó negyvenesen...Vicces. Hogy addig nem látlak, már nem. Az élet arra tanított, hogy amit nem tudok megváltoztatni (szerelem elvesztése, osztálytársam halála), abba bele kell törődnöm, és tovább kell lépnem. Sokszor éreztem, hogy ez nem igazságos, de soha nem mutattam, hogy nem vagyok képes rá (nem változok). Mert az vagyok.
Mégis a találkozás reményével zárom ezt a meglehetősen érzelmes levelet. Remélem nem téptem fel semmilyen régi sebet. Talán célravezetőbb lett volna egyetlen köszönöm. Tényleg. Köszönöm.