De egyáltalán nem olyan könnyű akarni, azt amit tehetek, mert valahányszor akarok valamit, újra és újra rá kell döbbenjek: csak magamra számíthatok! Senki másra, különben mindig csalódás lesz a vége. Az emberek szívesen segítenek, ha nem várják el tőlük, de amikor igazán nagy bajban vagyok, akkor legtöbbször az emberek is a saját bajukkal vannak elfoglalva. Így hát biztosabb dolog, ha csak magamra számítok!

Ami azért rossz, mert én annyi mindent nem tudok:
- nem tudom, mit kell mondani a gyereknek, ha elém áll, hogy anya, kellene még egy kis pénz
- nem tudom, miért töröm azon a fejem, honnan szedjek több pénzt, mikor a pénz nem boldogít
- nem tudom, mit mondjak a gyereknek, ha arról panaszkodik, hogy a tanár kirohant óráról - nem tudom, hova kell eltüntetni a kihúzgált gyomot
- nem tudom, melyik a legjobb mosópor
- nem tudom, hogyan mondjam meg a véleményemet a főnökömnek, ha nem értek vele egyet
- nem tudom, hogyan mondjak mindig igazat úgy, hogy ne ártsak vele másoknak
- nem tudom, hogy kinek van igaza, ha én biztos vagyok a magam igazában, a másik ember pedig, aki totál ellenkezőjét állítja annak, amit én mondok, ő is biztos a maga igazában
- nem tudom, számít-e, hogy kinek van igaza (mert a gyakorlatban mintha csak ez számítana)
- nem tudom, mi leszek, ha öreg leszek
- nem tudom, hogyan kell igazi nőnek lennem úgy, hogy a gyerekeim úgy nézzenek rám, mint egy igazi anyára
- nem tudom, hogyan kell igazi anyának lenni, hogy a férjem úgy nézzen rám, mint egy igazi nőre
- nem tudom, kinek mondhatom el a titkaimat, amiről jobb, ha senkinek nem beszélek
- nem tudom, hogyan legyek önmagam úgy, ha másokra is tekintettel kell legyek, de az ő érdekük épp ez ellenkezője az én érdekemnek. És még annyi mindent nem tudok!

Csak azt tudom, hogy felnőttnek lenni egyáltalán nem olyan jó, mint ahogy azt hittem, mikor kicsi voltam, kedves és okos, és apukám büszke volt rám, mert szépen ettem késsel villával.

Felnőttnek lenni azért is rossz, mert egy felnőttet senki nem készít fel arra, hogy mi van, ha elmúlik a szerelem, de az élet meg megy tovább.

Egy felnőttnek senki nem mondja, ha rosszat csinál mi lesz vele. Így aztán a felnőtteknek mindig úgy kell tenniük, mintha soha nem csinálnának rosszat. Ezért aztán minden felnőtt utálja a képmutatást, miközben maga is gyakorolja.

Mert minden felnőtt szeretne bűntelenül élni, de azt senki nem mondta meg egy felnőttnek sem, hogyan kell magunknak megbocsátani, úgy hogy se le ne köpjük magunkat, se el ne felejtsük a vétkeinket, és mégis újra emelt fővel nézzünk a tótükrébe.

És azt se mondta senki, hogy mi lesz azzal a sok szeméttel, ami a felnőttek lelkén szárad, pedig az egész azzal kezdődött, hogy kitalálták a konzerveket, meg a háztartási gépeket, amik törvényszerűen elromlanak, hogy legyen mindig kereslet, ne csak kínálat.

És bár jól tudom, hogy manipulálnak a sok, hülye akcióval, nem tanított meg rá az iskola, hogyan álljak ellen a csábításnak, vagy ha már egyszer nem tudtam ellenállni, akkor legalább ne érezzem úgy, hogy hülyére vettek.

Na, de semmi baj! Mert még néhány év, és akkor öreg leszek és gondnélküli, s majd nézem a gyerekeket a hintaszékből, hogy mennyi felesleges dolog miiatt aggódnak, és szegények rohangálnak egész nap az életük után, miközben az élet épp akkor surran el mellettük.