Mindenekelőtt neterikett ötleteiről. A repülőgépről porlasztott festék, amit ventillátorral beszívnánk a házba, azért nem jó ötlet, mert akkor a bútorok is festékesek lennének. Nem beszélve arról, hogy óriási ventillátorok kellenének hozzá, valahogy nem tűnik gazdaságos megoldásnak… Az ételt meg amúgy is mindig meg szoktuk mosogatni, mielőtt megesszük. A mosogatásról már írtam, nem szeretném a mosogatást elspórolni a nemevéssel. Hasznos dolog.
De félre a tréfát. ( ? ) Ott tartottam, hogy a másik kép. A másik kép ott van a legutóbbi blogomban említett mellett. (Tudjátok, az anyós által homályba-modulált pákászkunyhó.) Ez még különösebb és zavarbaejtőbb, mint a másik. Bár, mind az alkotója, mind a címe NN, vagyis ismeretlen, nyugodtan lehetne ezt a címet adni neki: A világ végén. Térben és időben egyaránt. Térben azért, mert egy kietlen öblöt ábrázol (tó, vagy tenger, nem derül ki), a víz felől nézve. Előtérben, mintha a vízen úsznának, néhány kisebb-nagyobb szikladarab, rajta a víz tajtéka, mintha oda lennének ragasztva, vagy fagyva. A parton csenevész, szürkéskék fák. (Az egész képet ez a tónus uralja.) A fák mögött gigantikus hegyek magasodnak. Az ég alig látszik, de az is szürkéskék, akár a víz és a hegy. A parton van még egy épület is. Nem lakóház, inkább valamiféle magtár vagy csűr. A hegyek és a víz szinte agyonnyomják, látszik rajta, hogy semmi funkciója nincs, elhagyatott, üres. Az üres szó egyébként az egész képre jellemző. Üres, szomorú, elhagyatott. Időben: Az utolsó part. Innen már nincs tovább.
Legszívesebben le se porolgatnám ezt a képet. Hagy lepje be a por, minél több rétegben. (“… vastagon, mint a guanó”)
Innen következik az erkélyablak és ajtó. Tisztítása az asszonytárs feladata. Egy sarok, egy újabb ruhásszekrény és egy újabb komód. Ez a nagyobbik, rajta középen egy televízió- vevőkészülék, balján egy nagy kínai váza egy kínai bölcs társaságában. Ez utóbbi egy fafaragvány, számtalan apró lukacskával, áttöréssel. Ezeket úgy kell kitörölgetni, hogy a rongyot a sarkánál fogva beledugjuk, és a másik oldaláról áthúzzuk. Ekkor azt látjuk, hogy a kínai bölcs alatt a rongy, mint szürkén fodrodózó víztükör, mintegy átsiklik, átfolyik, alámerül, a bölcset teljesen érintetlenül hagyva. Ő csak áll tovább rendületlenül, talpa alatt a Sárkánydémonnal, egyik kezében két szerencsét hozó szilvamag, a másikban a kunkorodó végű pásztorbot, feje fölött lángnyelvek, és hallgatja balján a vevőkészülék kondenzátorainak búgását, a képcsőben futkározó elektronok ciripelését.
A másik oldalon egy gyertyatartó, hosszú sárga gyertyával, egy porcelán váza sárga virággal. Ezután egy valahai fali könyvespolc következik. Jelen pillanatban átalakítás alatt cd-lemeztartóvá. Most az oldalával van állítva a földön, a tetején pedig Vishnu-szobor. Az történt ugyanis, hogy a Nagy Bútorvásárlás manőverénél sajnos egy kicsit túllőttünk az anyagi lehetőségeinken. Komódból lett kettő is, szekrényből szintén, viszont amikor a könyves szekrény felmerült, mint elengedhetetlen, kiderült nincs több pénz. Viszont most az új bútorok elfoglalják az eddigi könyvespolcok helyeit, úgyhogy a könyvek száműzve vannak a másik két szobába, előtérben két öreg szekrénybe, valamint garázsba. Áldatlan állapot. És a megoldás még a látóhatáron sem. Mert hiába lesz, ha lesz, könyvespolc az idén, hová fér majd be. És ennyi könyvhöz kéne legalább három, hanem négy.
(Persze, tudat alatt sejtem én: egy nagyobb lakás, az kéne)
Nos, ennyit mára. Holnap, vagy holnapután folytatom a szóóba bemutatását, vagyis a portalanítást.
