- Aha! -világosodtam meg. -Megérteni csak szeretettel képes az ember... Na, igen. Milyen egyszerűen hangzik, de mennyire nem az!
Ezek szerint, aki nem ért meg engem, az nem szeret (talán ezért fáj annyira a meg nem értés...), és ha én nem értek meg valakit, akkor ott a gubbanc, hogy én nem szeretem (érdekes, ez kevésbé fáj. Pedig úgy lenne igazságos, ha egyformán fájna mindkettő, hiszen ugyanannak a dolognak a két oldaláról van szó)
Na, igen! A megértésről első pillanatban azt gondolná az ember, nem kell hozzá semmi más, csak egy kis ész, de nem! Ha jobban a mélyére nézünk a kérdésnek, valóban -sokkal inkább a szívünkkel vagyunk képesek bármit is megérteni, semmint az eszünkkel.
Na, igen ám, csakhogy szeretni nem lehet parancs szóra, akkor sem, ha én parancsolom meg magamnak, hogy szeress, mert jó ember csak így lehetsz.

Mert azt is mondja Taitosz, hogy "Önmagunk elvesztésének legbiztosabb módja: a szeretet elvárása. A szeretet elvárása: önzés, legalább annyira, mint a szeretet elutasítása."
És persze igaza van: nem várhatom el senkitől, hogy szeressen, de akkor tőlem se várja el senki hogy szeressem, hiszen én is azt szeretem, akit szeretni tudok, és nem azt akit szeretni akarok. Mert szeretni sokkal jobb dolog, mint szeretve lenni... Attól érzem magam igazán embernek, ha szeretni tudok, és nem attól, ha szeretve vagyok, de igazán hosszú távon csak akkor képes kiteljesedni az ember a szeretetben, ha kölcsönös ez a két dolog.

És akkor már csak azt nem értem, ha szeretek valakit, aki azt akarja, hogy ne szeressem, akkor hogy értsem meg, ha megérteni csak úgy lehet, hogy szeretem?