Úgy döntöttem, továbbra sem írok személyes, magánéleti naplót, viszont, mivel állandóan kavarog az agyamban valami, nem hagyhatom, hogy felszívódjanak a semmiben. Ezért a blogomat használom, hogy megmaradjanak az “örökkévalóságnak” Valójában ezek nem is igazi, úgymond: nagy versek, csak amolyan rögtönzések, zsengelicék, diri-darab, izé-mizék, mindenfélék. (bár, ki tudja, némelyik, talán…)
Ezért, arra kérem mindazokat, akik megtisztelnek avval, hogy idelátogatnak és elolvasnak - szavazzanak melyik vers üti meg azt a mércét, hogy feltegyem az irodalom klubba.
Köszönöm előre is: Paulus
*
Annák
A fiam, a kisebbik, két éve már
egy Anna nevű lánnyal jár.
A nagyobbik most talált
egy Annára, ki a múlt héten már
eljött hozzánk – s vele hált.
Édesanyámat is Annának hívják.
S az én emlékeimben is dereng
egy régi-régi alkony:
Egy Anna nevű asszony,
ki titkon csak nekem vetkőzött…
Jól mondta a költő: Anna örök.
*
Be!
Be mondanám,
be leírnám
én is egyszer: be!
Haj! Be nagy volna az a be!:
a be-k be-je,
minden be-k eleje,
minden be-k fejedelme
volna az én be-m!
Be hát…
be kár, be kár,
hogy nem vagy divatba már:
Be!
*
Milyen jó!
Milyen jó, hogy vagy nekem: orrom!
Hogy szaglászhatok mindenféle illaton:
virágillaton, alma illaton, női illaton…
S, még hogy kiszűröd nékem,
mi légben por s korom;
plusz még a finom
szőrszálaidhoz tapasztod
a csúnya, sárga nikotint…
Gazdád, ím, mint ókori énekes int:
evoé neked fenséges orom!
De jó, hogy vagy nekem: orrom!
*
/vas-vers/
Mikor minap a Bükk rengetegében bandukoltam,
egy forrás lábánál leguggoltam
– mit leguggoltam? Leültem, lehevertem… -,
s meglepett egy meglepő látomány:
mert a víz csak csobogott, csobogott;
zsongítón, unottan,
nem tudom mi történt velem,
ezért lepett meg e látomány:
Mi lenne, ha – így a látomány -,
ha e kristályos, jéghideg forrásvíz helyett
folyékony, olvadt vas – apró lángocskákkal,
megannyi-ezernyi szikrácskával –
töltené fel a forrás medrét: na jó: fém-ömleny.
Mint egy öntőüzemben a kokillát?!
Ez már igen! Na? Na? Na?
Nyilván.
Nyilván, akkor mi ebből kiindul,
a vízfolyás, az erecske sem lenne más,
mint drótgyártó gépsor, hol a drót csak nyúl, nyúl, nyúl,
elnyúlt testtel, ahogy fut a nyúl,
vagy, mint kígyó siklana az avaron,
áttörne mohán és pókhálós páfrányzaton,
megbillentené az édes-piros szamócát,
pöfeteggombán vésne ki rovátkát,
siklana a lombok között
beszűrődő fénypászmákban…
És a patak? A patakok?
Natülich vas-szalagok.
Mert kezdetben kék, aztán lila, végül ürge-szürke,
ahogyan akarja a felhő, a lomb, a szem tükre…
Hej! És hahó! És halihó! Ez aztán a látomány, egy-komám!
Mert mi lenne más a folyó, a nagy folyamok: abroncsok,
mik összetartják a Földet, e rozzant hordót.
Hordót? Ha-ha-ha!
A tengerek meg zárak, ugye? Egy vaskereskedésben!
Bennük olajos angolna, nyelvhal, cet.
Mi? Ví-z-ár!
(Ne magyarázzam már,
pont neked, e szóviccet!)
És az óceánok? Mind a három?
Bizony, három ragyogó-kék lakat,
mit a napsugár zár s nyitogat…
Erre aztán hirtelen, és egy jajjal,
felriadtam számban szomjjal,
s néztem magam a víz tükrében: ez rettenet!
Inkább szomjan halok a forrás mellett;
inkább legyek víllonista,
mint egy ilyen:
nyamvadt
szimbolista!
*
/skálás-vers/
(Skálázva, énekelve mondandó)
Mikor bennem még
a dó dó dó dó
re re re volt,
és a re re re re
még mi mi mi mi,
és a mi mi mi mi
fá fá fá fá,
és a fá fá fá fá
szó szó szó szó
és a szó szó szó szó
lá lá lá lá,
és a lá lá lá lá
ti ti ti ti,
és a ti ti ti ti,
még dó dó dó dó…
Akkor voltam még fiatal.
De most már a
dó dó dó dó
csak ti ti ti ti,
és a ti ti ti ti
csak lá lá lá lá,
és a lá lá lá lá
csak szó szó szó szó,
és a szó szó szó szó
csak fá fá fá fá,
és a fá fá fá fá
csak mi mi mi mi,
és a mi mi mi mi
csak re re re re,
és a re re re re
csak dó dó dó dó…
Mert a földnek dó a hangja;
hangoljatok magasabbra!
