Micsoda fura, felemás világ ez kérem!
Fekete, fehér, színes és színtelen kontrasztokban élünk és élősködünk együtt vagy külön-külön. Virágágyással küszködünk, hogy a váza az asztalon színes lehessen a családi ebédnél, és akkor is, amikor egyedül ülünk az asztalnál, szalonnát kockázva, miközben a virágillatot a hagymáéval űzzük el.
Aggódunk, amikor fiunk-lányunk a játszótéren a mászóka tetejéről integet, aggódunk, amikor 60 éves gyermekünk nagypapa-nagymama lesz. Minek?
Szeretünk, ha bántanak, akkor is. Gyűlölünk, ha meggondolatlanul, hirtelen veszítjük el eszünk, akkor is. Stresszesen élünk, mégis reggel újságot olvasunk, este híreket hallgatunk. Minek?
Panaszkodunk, vagy bánatunk magunkban tartjuk, napról napra folyton változunk azért, hogy másoknak és magunknak jobban tetszelegjünk. Minek?
Az ember lényege, igazi énje, a szíve, a lelke mindig olyan marad, amilyen születésekor volt. Élete törései legfeljebb burkokat alkotnak köré - éppen olyan burkot, amely születése előtt élteti. Fogantatásunktól egészen halálunkig burokban élünk mind, a postás, a miniszter, a tanár, az ács…
Egyfajta burok maga a koporsó is.