fél hat, vége a sulinak, útbaejtek a kijárat előtt egy kis, szemérmes helyiséget, mielőtt találkoznánk.
igen, ott vagy az út túloldalán, talpig fehérben, csak a cipőd, meg a táskád nem az. még te is fehér vagy. azt mondtad, soha nem sülsz le... beszélgetsz két emberrel, miért vagy ilyen közvetlen, én soha nem tudnék az lenni, főleg nem őszintén és érdek nélkül. vajon te őszinte vagy? vajon te érdek nélkül cselekszel?
elindulunk, azt mondod, még van hátra fél óra a vonatindulásig. noszarajtahajrá, irány gödöllő, én meg kissé feszengek a trolin. hiába, no. most az a hét van. háromnegyed hat, még egy-két óra. szerintem. percre pontosan még nem tudom. állunk. semmi gáz.
aztán keleti (vagy melyik pályaudvar van ottan? asse tudom hanyadik kerület, hát hol dolgozom én, hogy ilyeneket kellene tudnom? most nem vagyok a gép előtt, nincs sehol a belföldi adatbázis, de hogy most éppen nem dolgozom, legalább akkor megyek ki, amikor akarok, akkor gyújtok rá, amikor akarok, ez van, most jó. vagy nem? sok az ember, miért van ennyi ember itt) veszünk jegyet. az automatánál is sorban állnak, nekem persze van apróm, egy csomó tizes, meg huszas, de főleg még apróbb (még apróbb tizesek meg huszasok. volt egyszer egy osztálytársam, amolyan jópofa féleség, ő mesélte egyszer, hogy van egy barátja, aki lement a közértbe vásárolni, és nemtom hány forintot kértek tőle, neki meg csak húszezrese volt, kérdezi az eladónő: nincs kisebb? de van, mondja, és elővesz egy feleakkora színes fénymásolt húszezrest. mondtam, hogy amolyan jópofa, bár lehet, hogy az internetről nézte, vagy látta valamelyik hülye szombat délutáni humorsóban, vagy azok csütörtökön vannak?) kétszer százhatvanhat forint igen apróban. kezd gyűlni a sor, tíz percen keresztül pakoljuk az automatába a pénzt, egyesével, tizesenként, nevetünk persze, azt mondod teljesen olyan, mint egy vígjátékban, hát igen, talán jól jön valamikor. az emberek arcát meg csak én látom, amikor eljövünk onnan.
ők nem szeretik a vígjátékokat.
még néhány perc, első vágány, gödöllő, két megálló. mehetnénk moszkvába is, csak nem tudok oroszul (csak négy évig tanultam, persze azt is minek, annyit tudok, hogy jányipányimájupáruszki, de azt perfektül...:)
fel a lépcsőn, át az embereken, persze mindenki nekünk jön, de már kezdem megszokni, volt elég időm rá, asszem. soha nem vesznek észre, csak nem kell megszólalnom. nem csesznek le, ha először hallanak, azt mondom nekik hogyaza..., meg hasonlókat, ők meg azt felelik: milyen aranyos hangod van, nem akarsz rajzfilmfigurákat szinkronizálni? na menjenek...
mikor indul? most indul. szálljunk fel, hallod? nyugi, nem indul, amíg a vonat elejéhez nem megy egy olyan tányérsapkás kalauz olyan kis táblácskával, tudod? nem mintha nem járnék minden nap vonattal, de ez mindjárt, tényleg indul! nem hallod? szálljunk már fel! nem, itt nem lesz helyünk... de akkor is, ez itthagy! jó, oké.
na látod?
csak áll. tudod, hány percünk lett volna még, amíg elindul, simán kereshettünk volna egy helyet, ahol le lehet ülni, mindig olyan türelmetlen vagy, elnézést szabad ez a hely?
a hapsi körülnéz, biztos, hogy hozzám beszélsz, he? hát, tulajdonképpen lefoglaltam ezt a helyet, de kínos, csak nincs itt a barátnőm, ehelyett csak annyit mond, hogy igen.
leülsz prücsök?
leülök. kényelmetlen. feszültség.
kényelmetlen feszültség a combjaimban. mi lesz, ha a vonaton...?
nem akarsz az ölembe ülni?
végigmérjük egymást.
inkább te ülj az én ölembe.
oké.
felállok, helycsere.
az a nő. az újsággal. szúrós szemmel néz ránk. kövér, öreg, alig látszik ki a hájából az az apró szeme, de azért az csak szúrós, hogy a fene enné meg hát ő soha nem volt fiatal? soha senki nem volt fiatal, ha átöleljük egymást, meg csókolózunk, meg ilyenek, pláne, ha az öledbe ülök...
kényelmes prücsök?
már megint prücsök. miért hívsz prücsöknek, valami bajod van, valami bajt érzel, valami távolságtartást, valami gyámoltalanságot, valami valamit, ej, miért nem értek én a pasikhoz, de még hozzád se, azt mondtad egyszerűek vagytok, főleg mellettem, csak a nemi élet és kész, mellettem mindig feláll, azt mondod, pedig te nem is vagy olyan.
persze, mondom. neked is? kérdezem.
igen.
de majd szólsz, ha kényelmetlen?
hát hogyne, mondom majd én is mondod
nem ülnél rá mindkét combomra?
pillanatok.
csak pillanatok.
pillanatokkal rohan el az életünk.
néhány pillanat és itt a vég. nem menekülhetünk.
gyilkos pillanatok.
még mindig nem indult el a vonat.
fáj.
levegő be-kettő-három-négy
levegő ki-kettő-három-négy
aztán még egy kettő három négy levegő nélkül
aztán megint be aztán levegő nélkül
aztán megint ki.
szeretlek lehetne sokkal rosszabb is.
nem túl nagy, nem baj, ha nem kapod minden nap, nem vagy tele vegyszerekkel, és mindenféle más szerekkel, nincs, ami árthatna, nincs bajom, végre nincs bajom a szeksszel, ezt is neked köszönhetem, végre már megint, akkor kívánhatlak, amikor tényleg kívánlak, és te próbálod is betartani, csak néha nem megy, eddig kétszer, vagy háromszor, dehát tiszta szagom volt, hát ez van, ilyen az élet nem mindig habos, meg pláne nem torta, azért szeretsz, sőt, ez azért van, mert szeretsz. és én is szeretlek, mert nem kell megjátszanom magam, neked jó így is, nem tudom miért, ha már így állunk, legalább legyünk őszinték, vagy mi. neked sincs sok hátra, nekem se, ez van. ne követelőzz olyan sokat és nem lesz semmi baj...
percek.
a vonat már percek óta megy.
fáj.
nem annyira.
volt ez rosszabb is.
volt, hogy egy órán keresztül nem tudtam megszólalni, se megmozdulni, mosolyogni meg pláne nem, emlékszem egyszer így voltam a volt barátommal vendégségben az apja rokonainál, hát ez van, a dédnagyanya meg kijött és ellátott mindenféle jótanácsokkal, hogy biztos vérszegény vagyok, meg szedjek vasat, meg jaj olyan kis sápadtka vagyok, biztos bennem van a hiba, csak arra nem gondoltak, hogy hátha mégse nem bennem, persze, én voltam az idegen, nem pedig ő. aztán elkezdett hatni a fájdalomcsillapító, és nekünk mennünk kellett... jót beszélgettünk, mondta az apja, ugyanolyan idegesítő, bunkó humora volt, mint neki. de azért szerettem.
vonatút fele.
mi a baj, prücsök?
te miért tudod mindig? hallod, miért?
mi lenne a baj? nincs semmi baj?
biztos?
nem, de itt nem mondom el.
ne csináld ezt, csak ezt ne. mi a baj?
de nem mondom el itt, a vonaton, az emberek között...
menstruálsz?
jaj, miért mondod ki? most biztos mindenki idenéz, és megjegyeznek, meg elhúzódnak tőlem, bassz, teszek rájuk, tényleg, de ez az én magánügyem, sőt, a mi magánügyünk, ha bátorkodhatok, de nem azé a sok emberé, aki itt áll, meg ül körülöttünk. pedig tudhatnád, már elmondtam, azt hiszem. vagy nem...
még nem. kábé egy fél óra.
ó. figyelj, rajtam fehér nadrág van...
sejtettem. nem akarsz belőlem részt vállalni.
felállhatok, ha gondolod.
nem, nem muszáj, ha kell majd akkor úgy mászkálok, egy piros folttal a nadrágomon...
vagy mégis. no, akkor tévedtem, ez egy örvendetes hír.
a mellettünk ülő hapsi telefonál, a párja hívta.
néhány perc múlva itt is van.
leülsz? kérdezi. helyet akar vele cserélni. én fölállok, biztos, ami biztos.
nem, nem, mondja a nő, a pasi kimászik hozzá, te beülsz a helyére, én meg a te helyedre.
nem az, büszkén mászkálnék piros térddel is... mondod jópofáskodva. miért kell neked mindig jópofáskodnod?
vándorol a táj. a házak benéznek az ablakon, és eldöcögnek mellettünk, mintha ez lenne a legtermészetesebb. megállt az idő a vonatban. kiintegetsz néhány srácnak, ők vissza, aztán ők is elhúznak balra. kifordul alólunk a föld.
várok. már egy jó ideje csak várok.
fölállsz.
ülve maradok.
nem akarok felállni. úgyse lesz jobb.
kényelmetlen.
kényelmetlen, hogy nőnek kellett születnem.
intesz a kezeddel, hogy én is álljak föl, kövesselek. fölállok, követlek.
kimész az ajtóhoz, a párocska leül a helyünkre, biztos arról beszélnek, hogy te milyen bunkó vagy én meg menstruálok. vagy csak paranoiás vagyok. egy lány dohányzik az ajtóban, nem bírod a cigifüstöt, kinyitod az ajtót, szinte kiugrasz a járó vonatból, én megpróbállak követni, de egy ember, már nekem futna szemből, helyből, aztán az utolsó pillanatban mégiscsak félreáll, és enged leszállni az utolsó lépcsőről. húzol magad után, sietsz.
rosszul vagyok, nehezen lélegzek, fellélegzek a szűk hely és a tömeg után, rá akarok gyújtani szépen nyugiban, elszívni ülve egy cigit, de te csak húzol, mintha az életed függne rajta. várnak a barátaid, aztán nekem meg csak egy másfél órám van itt lenni veled, megyek vissza dolgozni, ezért húzol tudom én, csakhát olyan jó lenne kifújni magam.
álljunk meg egy picit, mondom
hmm? kérdezel, valami baj van?
nem, csak a sok ember, meg minden, ideges vagyok...
ja... mondod hozzáértően. menstruáltál már valaha? érezted, hogy mindjárt megjön, csak nem tudod mikor, de elkezdi, mikor kezdi már el végre?
rágyújtok. megpróbálsz átölelni, meg csókolgatni, de megfulladok, és inkább azt mondom: most inkább ne.
megyünk tovább, a hévhez, mikor indul, hat perc múlva, megyünk hévvel? hamarabb ott lennénk?
ne. mondom. menjünk a parkon keresztül.
te kiabálsz, hogy vigyázat, utat, menstruál. tudod milyen megalázó? sírni támad kedvem, dühös vagyok, megpofoználak, de csak a nevedet mondom. talán értesz belőle egy pici részt.
azt mondod, lehetne velem veszekedni. nagyon jókat.
hát, sajnálom, mondom, ez van, egész hónapban csak egy nap, csak néhány órát vagyok hülye, és ezt most pont kifogtad...
egész úton viccelődsz. idegesítő vagy. pattogsz. szeretnélek megpofozni és kiabálni veled, ez nem vicc, fogd már fel, de tudom, úgyis hasztalan lenne. meggyanusítasz, hogy nem szeretlek, és ezután már tényként is kezeled ezt a helyettem tett kijelentést. lehet így szeretni, most mondd meg?
csak bólogatok a végén.
csak lihegek.
csak próbálok lélegezni.
csak egy kicsit...
aztán megérkezünk végre, bemutatsz a barátaidnak.
leülök a lányhoz, amíg zenét választasz a fiúval. váltunk néhány szót, aztán elmegyek kitérni.
igen.
fellélegzek.
jól vagy? kérdezed aggódva, mikor visszatérek.
most már igen. |
