Jellemző rám, hogy mindig mindent a legutolsó utáni pillanatra hagyok. Még csütörtökön megkért az egyik osztálytársam, hogy írjak a suliújságba egy cikket a nyári franciaországi útról, amit a suli szervezett. És most is írhatnám, de ehelyett én most ezt írom. Hogy miért? Azt én sem tudom. De valami nem hagyja, hogy azzal foglalkozak, amivel kell, és időben megcsináljam a dolgom. Általában így szokott lenni. A cikket holnap délután fogom megírni, este fogok benne 1-2 helyesírási hibát találni, de átfogalmazom majd még az egészet, és reggel derül ki, hogy valamit még bele kellett volna írnom. A maradék részt lekörmölöm, és a flopy-val odaadom az osztálytársamnak, azzal a kéréssel, hogy azt majd szúrja be a megadott helyre...

De így volt ez a vizsgáimmal is. Mindig 1 héttel előtte kezdtem el megtanulni a rég kidolgozott tételeket, és a vizsga reggelén magoltam be az utolsó sorokat. De így van ez minden iskolai ünnepséggel. Hiába mondják, hogy este tegyem ki, amit reggel felveszek... nem. Ezért hát reggel mindig fél óráig állok a szekrény előtt, és nézem, hogy mégis mit vegyek fel. A fehér blúzom? Nem, az nem jó. Akkor azt a fehér felsőt? Neeem, az túl meleg. A hosszú ujjú blúzomat? Nem, az kiment a divatból. Esetleg a másik hosszú ujjút? Ugyan, az meg lóg rajtam.... És a nadrág? a Fekete-fehér csíkosat? Vagy a sima feketét? Vagy a kéket? És milyen cipőt? A magas sarkút? Nem, az még meleg... a magas sarkú félcipőt? Vagy a szandálom? Végül is mindig ugyanabban megyek: a fehér blúzom, a sima fekete nadrágom és a fekete félcipőm anya nejlonzoknijával...

De mindig az utolsó pillanatban dől el ez is...