titokban nevetek azokon a filmeken, amiken otthon sírok...
in medias res: otthon: egy ágy, és ágynemű, amiket általában én használok... és talán valaki más is.
félek. félek a felelősségtől. talán csak most kezdem el megérteni, hogy mit jelent, ha valaki nálam talál otthonra. vagy talán még most sem. remélem azért a közelében járok; ez sokat segítene a mostani helyzetünkön.
csapó egy. volt valamikor az ősidőkben egy barátnak talán a legkevésbé sem nevezhető pasim. problémás volt, három nővérrel, akik egy másik apától származtak, egy anyával, akivel együtt élt, és egy apával, aki link módon valahol mindig nőzött, valahol máshol, persze küldött nekik néha egy kis pénzt. néha. egy káposztásmegyeri kis panelban. sokáig csak szerelmes voltam bele, eddig nem is volt semmi baj. magába zárkózott kis emberke volt, aztán egyszercsak meg is mondtam neki, hogy szeretem. nem szólt semmit, csak otthagyott valahol, elrohant, némán, engem kétségek között hagyva, az én kis érzelmeimmel és problémáimmal, amikkel onnantól a kutya sem törődött, csak én. azt hittem ez a fiú annyira mélyen érez, hogy az már fáj, ő sokkal több nálam, mert az ő érzelmeit kifejezni nem lehet szóval. sem tettel; az az etalon, ahogy ő viselkedik, a durván elvont, és követendő: én is akkor leszek valaki, ha csak sokatmondóan nézek, de nem szólok semmit. pedig csak viselkedési zavarokkal kűzdött. önkínzó volt, mondta magáról, mert az nemes, mint az ő felmenői. és tiszta, mint azok akikről a könyveiben olvasott, a nagy varázslók és harcosok; molnár éva hősei. mit érek én? kérdeztem akkoriban magamtól, aztán mivel csak én felehettem rá, rájöttem: semmit. egy szép nagy kupac csőd. vagy talán két nagy kupac csőd.
otthon: másfél lépés széles, három lépés hosszú szoba, egy egyszemélyes szivacsággyal. némi méz, egy kis dió és egy fogkefe, sláger, később danubius. szifi könyvek, mágus tekercsek, kalandregények, néhány videójáték. ilyen egyszerű...
csapó kettő. (lélekben otthonra találva) barátnő. az egyetlen nagyon hosszú idő után. egy jó barát, aki ugyan nem mindig ért meg, nem mindig hallgat, de ha baj van, segít, én is neki, együtt szórakozunk (a többieken), együtt sétálunk, együtt csinálunk szinte mindent... együtt... féltékenykedek, persze, ez akkor alakulhatott ki (vagy talán még jóval előbb, ebbe bele se merek gondolni), féltékeny vagyok mindenkire, akivel szóba áll, aki szóba áll vele, aki valaha is, és aki a jövőben bármikor. aztán több lett, mint barátság - mint szokott lenni - valóban, ha álmodott valami rosszat, én se aludhattam nyugton, amikor nem volt velem, rosszkedvűen, depressziósan, én se tudtam felkelni a padlóról, és fordítva. több lett, mint barátság, mint ahogy szokott lenni, talán akkor alakult ki ez is, szikrázott körülöttünk a levegő, sokat fésülgettem, minden nap legalább egyszer, nem nézhettem, hogy az a gyönyörű, derékig érő haja állandóan kócos. imádtam a haja illatát. emlékszem rá, egyszer, amikor fésültem, jobb, mintha szeretkeznénk - mondtam, én is erre gondoltam, mondta ő, de soha nem jött el az a pillanat. rossz időben, rossz helyen, rossz szavak. egyszerű a képlet, és mégis olyan fájdalmas. másfél év külön, az együtt eltöltött évek zálogaként, aztán egy félforró éjszaka együtt, és talán újra másfél külön, nem tudom, én csak várok, türelmesen... ahogy másfél évet ő is várt rám ugyanígy.
otthon: egy saját ház. meg is harcolt érte rendesen, az önállóságért, azért, hogy az anyja élettársa békén hagyja, a linóleumért, a festékért, a kulcsért, minden apróságért, külön-külön éveken keresztül. egy lemezjátszó, egy rádió, énekelhető zenék minden mennyiségben, valaki aki ott lakik nála, valaki, aki nem én vagyok (tőlem nem lehet gyereke), valaki, aki majd talán szeretni fogja... vagy talán mégse... egyelőre sajnos úgy néz ki, hogy mégse...
csapó három.
valaki kellene, mert megkattanok. (már rég meg voltam kattanva) valaki, aki fogja a kezem, akihez hozzábújhatok, ha félek, aki meghallgat, meghallgatja, milyen gonosz az élet, milyen gonoszak a szüleim, milyen gonoszak az iskolatársaim... és aki nem akar velem folyton lefeküdni, vagy legalábbis csak ritkán. hát, lett. tisztán emlékszem rá, hogy is lett, volt egy előző barátom, akivel alaposan berúgtunk egy hétfői napon, (de szép is volt az a hétfői nap, a rohadt életbe, mindig ilyen napokra emlékezem) aztán vártunk még egy vonatot, nem akartam haza menni spiccesen, persze azért sikerült (mint előtte, és azóta is néhányszor), szóval odajött hozzánk egy fiú, tüzet kért, én ráköszöntem: helló!, aztán ő is vissza, ezen nevettünk, és hazafelé beszélgettünk. kértem tőle cigit a peronon (a volt barátom hazament, nagykovácsii legény, én meg nem annyira), megkérdeztem szerinte hány éves lehetek, és végigbeszélgettük az utat. ő arra gondolt, milyen puha lehet a hajam, bizonyos helyzetekben, én meg úgy nagyjából semmire, talán arra, hogy milyen puha lehet a válla, ha rágömbölyödök. aztán rá is gömbölyödtem utána jónéhányszor, aztán majdnem hozzáköltöztem, majdnem lett egy kis kuckóm, épp csak egy írógépnek, meg nekem, meg néhány könyvnek, de aztán mégse; mégse ő volt az akit akkor kerestem, a hozzábújás még ment, de végül is szétszakított minket a világnézetünk. keresett egy csomó pénzt (dupláját az én fizetésemnek), hó közepére elköltötte, aztán jött az enyém, egy fél év alatt szinte semmim nem maradt, és még azt is odaadtam volna neki, ha kéri, ő meg nem volt hajlandó arra, hogy ne nyagasson naponta a szexszel, a végén már erőszakoskodás is volt belőle, meg aztán az idegnyugtató, amiről csak nehezen sikerült leszoknom, de legalább amíg volt, sok mindent el tudtam viselni: az életet, az életet vele, az életet magammal, a romló családi hátteremet, ami nagyon sokáig nem is jött rendbe, csak a szakításunk után. csak miután leszoktam az idegnyugtatóról, miután sikerült kikászálódnom mindenféle gödrökből és depressziókból, amik nem is tűntek fel annyira; a nyugtató elmossa a körvonalakat, mintha egy ablak visszatükröződésben néznéd saját magadat, ahogy élsz. (valaki mással, mindennek háttal...)
otthon: fogkefe, kábítószer (még nem említettem, de majdnem politoxikomán volt: nem ragasztózott...), ennyi, ez tényleg puritán és egyszerű, talán még egy törölköző, meg pénz egy doboz cigire, de az se fontos.
csapó négy
jött két pasi, segítettek feldolgozni azt a másfél évet, amíg szerettem valakit. az egyik a szeretőm lett. hónapokig (feleség, kicsi, alig néhány hónapos fiúka), szerintem túl sokat engedtem meg neki, túl sokat adtam magamból, vagy talán túl keveset, nem tudom, hogyan lehettem volna kiábrándítóbb. talán segítettünk egymáson, talán annyira mégsem, de azért valamennyire csak csak.
otthon: házimozi, motor, medence, szauna, mindenféle műszaki bigyó, teljesen új, teljesen spéci, szép csillógó, és lehetőleg jó gyors. és a másik, párhuzamosan vele, mégis egy külön lapra tartozik...
csapó öt
a fiú, akinek nagyon sokat köszönhetek, akit még mindig nem tudok hova rakni. bár a helye az megvan, a szívem egyik csücske (lehet, hogy a többit is belakta már szép suttyomban, csak még nem tűnt fel nekem). ezzel a fiúval bonyolult a helyzet, régebben ismerkedtünk össze: vonatoztunk, meg minden, ő mondott mindenféle okosakat, én meg mosolyogtam, megadta az ímél címét, meg azt, hogy hol vannak a versei az interneten, és nagyon hiányzott, amikor egyszer csak eltűnt.
de eltűnt. jó időre.
később készített rólam néhány képet, aztán megint eltűnt.
aztán föltűnt, nekem még mindig barát volt, a legjobb, és talán még most is barát, talán már nem, talán már több, vagy kevesebb, talán valami más, amit nem is lehet elmondani - vagy csak nem merek.
szóval most ez van, félek, félek amiért félek, félek, amiért még mindig nem tudom igazából hova tenni a kis eszecskémmel ezt a fiút (bár a szívem már tudja, hol az ő helye, talán), és félek amiért a számára:
otthon: te... |
