fáj a nyakam.

volt olyan is, hogy nem fájt, de az nagyon régen volt, már csak homályosan rémlik. amikor először fájt, emlékszem, dühös voltam és vártam hogy elmúlik. amíg fájt, úgy éreztem, hogy ezt nem lehet elviselni, és amikor nem fájt, boldog voltam, hogy nem fáj.

aztán egy idő után nem múlt el. dühös voltam, és keserű, meg akartam halni, annyira elviselhetetlen volt, de nem múlt el. egyre dühösebb voltam, és egyre keserűbb, de még úgy se múlt el. lassan egyre kevésbé lettem dühös és keserű, a fájdalom maradt, hát én mentem, már nem törődtem annyira vele, van és kész, éltem, hiába fáj, megszoktam, hétköznap lett belőle. megtanultam mással is foglalkozni, mint a fájdalom. egy idő után boldog is lettem, meg elégedett, észre sem vettem hogy fáj, tényé vált, nem problémává. csak ha valaki a fájdalmáról beszélt, akár lelkiről, akár fizikairól, titokban belül mindig mosolyogtam, hogy ugyan, hozzám képest mit tudhat a fájdalomról.

aztán elkezdett jobban fájni, és megtudtam, hogy semmit nem tudok a fájdalomról. úgy éreztem, hogy ezt már tényleg nem lehet elviselni, mozdulni alig bírtam, megkeserítette a hétköznapjaimat, szédültem, dühös voltam és keserű. amikor újra csak annyira fájt, ahogy egyébként szokott, boldog voltam és felszabadult, és örültem hogy az élet szép.

aztán egyre többet fájt jobban, kapaszkodtam, fogat csikorgattam, fájdalomcsillapítóztam, és nem akartam élni. akármit tettem, nem múlt el, fájt, nagyon, nem haltam meg, nem történt semmi, csak nagyon fájt, mentek a hétköznapok tovább. nagyon nehéz volt észrevenni, hogy vannak más dolgok is a fájdalmon kívül.

de mindent meg lehet szokni, amibe nem hal bele az ember. megszoktam hogy akármennyire is vagyok egyedül, a fájdalom ott van velem. egy darabig nem hagyott aludni, hiába voltam fáradt, viszont nincs olyan fájdalom, aminél nem nőne nagyobbra fáradtság, így aludni is sikerült egy idő után. az életem belesimult a fájdalomba, felmászott rám, és körülvett, mint valami kúszónövény. nem haltam meg, nem dőltem össze, nem változott semmi. álmomban néha csak annyira fájt, ahogy régen, olyankor nagyon boldog voltam, ha ébredés után is enyhe volt a fájdalom, akkor ünnepeltem.

voltak boldog napok így is, az élet végül is szép, az ilyen álmok egyre kevesebbek lettek, és egyszer észrevettem, hogy már nem is tudom megmondani, hogy milyen érzés az amikor nem fáj. aztán szép lassan azt se tudtam, milyen az, amikor csak egy kicsit fáj, eltűnt a mérték, a mennyiség, egy lettem a fájdalommal, vele feküdtem, vele ébredtem, az életem része lett ez is, mint ahogy a többi dolog, ami a nevemet viseli.

most fáj a nyakam. észrevettem, betölt, felőröl, szenvedek. már nem akarom legyőzni, csak várok. és arról álmodozok, hogy milyen jó lenne, ha csak annyira fájna, amennyire pár hónapja azt hittem, hogy azt már tényleg nem lehet elviselni. már nem hiszem azt, hogy a mostani fájdalmat nem lehet elviselni, és próbálok boldog lenni, épp, hogy elbírjam viselni azt a fájdalmat, amit most mégiscsak úgy érzek, hogy nem lehet elviselni.

jól vagyok. tényleg.  csak fáj a nyakam.

meg a lábam is, de az legalább csak egy kicsit.