Írtam, hogy 13 éves korom óta tartom a 60-65 kiló közötti testsúlyomat. Hogy miért pont 13 éves koromban értem el? Nos, az történt, hogy Karácsony másod-, vagy harmadnapján elmentünk szánkózni. Valahol a Tabánban kötöttünk ki. Volt ott sokféle kisebb-nagyobb lejtő, minden korosztály és minden vehemencia megtalálhatta a magának megfelelőt. Gyermekként naná, hogy pillanatok alatt unalmassá vált a nekünk való, enyhe, biztonságos lanka, irány hát a meredekebb, hosszabb, izgalmasabb lejtő. Ahogy az már lenni szokott, nem is volt baj egészen a "na még egyszer, utóljára" felkiáltással elkövetett lecsúszásig. Akkor viszont megtörtént a malőr, sikerült nekimenni a lejtő szélén álló alig karvastagságú fának. Az eredmény lábtörés. És minden, egészséges, bajban nem lévő gyermek álma: a szirénázó mentőautóban száguldás. Ám nem csak ettől nevezetes életem 13. éve. A kórházban egy lábtöréshez képest elég hosszú időt kellett eltöltenem. Még utána is majd két hónapig feküdtem begipszelt lábbal, nem csoda hát, hogy akkor felszedtem magamra néhány kilót. De most nem is erről szeretnék eszmefejteni. Kórházban voltam, és ez azért minden gyermek életében egy feledhetetlen dolog. És innen származik életem egyik meghatározó élménye is.

A kórtermet, melyben feküdtem, csupán egy vékony ajtó választotta el az ambulanciás kezelőtől. Ha a miénk nem gyermekkórterem lett volna, minden ott elkövetett sóhajtást tisztán lehetett volna hallani. Ám ez kifejezetten gyermekek részére fenntartott kórterem volt, s mint olyan, erősen valószínűsíthető, hogy mostanra egyre jobban elhatalmasodó (szelektív) halláskárosodásom akkor alapozódott meg. Traumatológiai osztály volt, általában mindenfajta sérüléseket begyűjtő, azokkal együttélni nehezen szándékozó gyermekek gyüjtőhelye. És hát ugye, a különböző sérülések időnként mindenféle kezeléseket, igazításokat, átkötözéseket igényeltek. Így történt, hogy az egyik hálótársamat is átvitték a kezelőbe. Tulajdonképpen észre sem vettük a manővert egészen addig, míg egyszer csak ijesztő, fájdalmas, majd folyamatos üvöltés hangja nem hallatszott a gyermeki ártatlansággal csak kínzókamrának nevezett kezelőből. Elég egyértelmű volt, hogy ez az üvöltés még véletlenül sem az orvos, vagy az ápolók szájából származik. A felnőttek számára minden bizonnyal szívszaggató, ám nekünk kifejezetten érthetetlen (hiszen nekünk éppen semmiféle fájdalmaink nem voltak) jajgatás csak nem akart szűnni. Így aztán a kezdeti megilletődött, ijedt csendet hamarosan gyermeki, kegyetlen őszinteségű megjegyzéshalmaz váltotta fel. Melyben (szégyen - nem szégyen) az egyik, számomra máig emlékezetes szellemességet éppen én követtem el, midőn mindenkit túlkiabálva kérdeztem, hogy csak nem vágják le éppen valamelyik testrészét? Szerencsém volt! Nem ez történt, s így, utólag visszagondolva a dolgokat, hálálkodva állapíthatom meg, hogy legalább EZ nem okozhatta személyiségem mára már teljesen megcsontosodott, betokozódott jelenlegi (mert azért legyünk optimisták, biztos lesznek még újabbak) deformációit. Aztán egyszer ez az üvöltés is véget ért, a srácot frissen átkötözve visszahozták a kórterembe. S mi éltük tovább egy gyermekkórterem csendes, nyugodt, békés életét. Röpködtek oda-vissza a poénhegyek, és (a mi kórtermünkből nyíló leánykórterem nyitott ajtaját kihasználva) a 8-13 éves fiúk változatos udvarló, bókoló szokásainak megfelelő, természetesen a lányok testi-lelki természetrajzát ecsetelő bölcs megállapítások. A terem másik végében egy srác feküdt, szintén begipszelt lábbal, ha emlékeim nem csalnak szegénynek csontritkulása volt. Ez, a többszöri figyelmeztetések ellenére sem akadályozta abban, hogy mindenféle tornamutatványokat végezve, többek között a begipszelt lábát is magasra emelgesse. Mint afféle szerény, jól nevelt gyermek, én sem maradhattam le természetesen. Mi több, a felfedezés, hogy mozgatni tudom a lábamat, és én is meg tudom ezt csinálni, még külön inspirált is. Versenyt emelgettünk tehát, az izomláz határáig. Meg is lett az eredménye. A nehéz gipsz függőlegesre emelve kezdte jól összenyomni a még éppen csak az összeforrás kezdeti szakaszában lévő törést, kinyomva azt a háromszögű csontdarabot, ami a baleset során kitörött a sípcsontomból. Hamarosan én is a kezelőben találtam hát magam, ahol a szegecselést elkerülendő, mégegyszer megpróbálták a helyére tenni, kiigazítani, és mert az összecsúszásból kifolyólag rövidebb lett, megnyújtani a lábamat. Azt hiszem, üvöltésben mindenképpen megdöntöttem az akkori világrekordot. Ebbéli büszkeségem aztán később némi tanulság levonással is párosult. Azóta valahogy ellenérzéseim vannak az olyasfajta kijelentésekkel kapcsolatban, mint pl.: "én a helyedben ... -nák, -nék, stb". A pontozott részre biztos mindenki tud ezer meg ezer behelyettesítést. És mert ilyen az ember, ellenérzésem dacára azért néha-néha én is szoktam ilyen bölcsességekkel bombázni rászoruló embertársaimat. Csak hogy legyen min szégyenkeznem később.

Talán éppen ebben a koromban fogalmazódott meg bennem, vagy ha ennyire konkrétan nem is, de alakult ki bennem az, amit később a Chokitó reklámban súlykoltak az emberek fejébe:

NE ÍTÉLJ ELSŐRE!

S ha már nem is sikerül mindig ennek szellemében élnem, legalább a nevem emlékeztessen rá.

Hát így történt.