Hiszek Istenben, de nem gyakorlom a vallásomat. Ezzel azt mondom, hogy nem gyónok, nem járok templomba. Mind ezt azért nem teszem, mert meggyőződésem, hogy ha ítélkezni fog valaki felettünk az a tetteink, életünk alapján fog történni, és nem az elrebegett imák és fogadkozások száma alapján.

Gyermekeimet arra neveltem, és e szerint próbálok élni én is, hogy "élj úgy, hogy ne kelljen bocsánatot kérned". "Ha meggondolatlan voltál, tedd jóvá, de soha ne a bocsánatkérés legyen a jóvátétel". Viseld a büntetést, mert megérdemelted. A jóvátétel mindig a meggondolatlanság korrigálása, vagy ha az már nem lehetséges, akkor egy hasonló nagyságrendű tett. Miért is neveltem így őket?
Nos nagyon kényelmes és egyszerű megoldás, hibáinkat egy bocsánatkéréssel elintézni. Legtöbbször már az elkövetéskor tudva, hogy na ezért majd bocsánatot kell kérni. Érdekes a hiba mégis elkövetődik. Miért is? Hát a megbocsátás kényszere miatt. Igen van, aki ebből sportot űz. Hiszen mit tehet az, akinek meg kell bocsátani? Nem elég, hogy elszenvedte hibánkat, még arra is rákényszerítsük, hogy vigaszt nyújtson nekünk bocsánatával. Ha jól adjuk elő a bocsánat kérést, még sajnálatot is kicsikarhatunk, de jobb esetben, ha nem kellő odaadással fogadja a bocsánatkérést még meg is sértődhetünk. Érdemes ezen elgondolkodni.
Ha igazán fontos, hogy méltók legyünk a megbecsülésére, éljünk úgy, hogy ne kelljen bocsánatot kérnünk. Tetteinkre figyeljünk, hogy ne bántsunk meg vele másokat. Tartsuk be, amit ígérünk és vegyük komolyan a másik ember érzelmeit. Ezt csak úgy lehet megvalósítani, ha gondolatunkban az a nagy ÉN nem az első helyen szerepel!
Csak gondolkodtam az élet dolgain.......