Dühös vagyok és elkeseredett, mert szótlanságra kárhoztat megint valami meghatározhatatlan, megnevezhetetlen dolog. Pedig írni szeretnék. Úgy hiányoznak a szavak, mint drogosnak a napi adagja. Fáj a hiánya, szomorúságot okoz itt legbelül. Tudom, hogy baromság, hogy nem lehet írni csupán az írásért. De nem lehet az ember mindig állati fennkölt, nem írhatom meg tízmilliomodszor az ázott avart, a lassan, de biztosan rám szakadó októbert, a hol szép, hol utálatos őszt. Írhatnék persze a hátam mögül a falra vetülő árnyékról is, vagy a hirtelen a kertre zuhanó csütörtök estéről. Vagy legalább ki tudnám írni magamból a szívemet szorongató bánatot… De nem megy, nyilván azért, mert ez olyan nevenincs fájdalom, olyan „sírni volna jó” érzés. De sírni se tudok, s lenyelni se a torkomban gombóccá nőtt rosszkedvet. Se föl, se le. Talán ha innék valami erőset. Olyan jó kis kerítésszaggatót. Hogy még az emlékét is elvegye ennek a rossz ízű napnak. Kevés esély van rá, hogy találok itthon valami ilyesmit, de ha mégis, iszom egy stampedlivel az összes kóborló múzsa egészségére is. Ne mondják rám, hogy nem vagyok úrinő. Cheers!