Tudom, hogy igazam van – sok mindenben. Mégsem állok emelvényre – mellemet verve, és kiabálva, hogy mindenki rám figyeljen – csak szomorkodom.
Azonkívül a lelkiismeret is erősen bánt, mert ha semmibe nem szólok bele, legalább az én kardvágásaim nem látszódnának, érződnének a vitázókon. Viszont, ha semmibe nem szólok bele, akkor minek vagyok én ott, ahol?

Az a baj, hogy magaménak érzem a közösséget (mindenhol), amiben élek!
Féltem a jövőbeni veszélyektől, főleg, ha látható előjelei vannak, s természetesen a benne élő emberekkel való viszonyaim is fontosak.

Egy hintában ülök már napok, de lehet, hogy hetek óta – már nagyon kiszállhatnékom van, de mozog...