kiürültem.
nem nagy ügy, biztos nem.
egyszer mindenki kiürül.
a fotós leül, előveszi a régi fényképeit, nézegeti, ez is jó, ez is, biztos, csak nem úgy, ahogy neki lenne jó. csinálna újakat, de nem megy. nem megy.
egyszer majd biztos menni fog tovább a vonatom, úgy ahogy én akarom, csak most megállt. egy állomás. a kalauz leszáll, kávézik, az utasok türelmetlenkednek, hatra otthon kell lenni, vár a gyerek, a férj, kell vacsorát főzni, meg ebédet, halmokban áll a ruha, takarítani kell, és a kutya sincs megetetve.
munka után ki az utcára, a város robajló autóáradatába, a fecserésző tömegbe.
zaj. nyugodt, délutáni, de határozottan elviselhetetlen zaj.
bóbiskolok. leesek a fejemről, nézem ahogy továbbgurul, lepattog a mozgólépcsőn, kerülgetve az embereket, fel a metróra, a vonatra, és már otthon is van. a testem a deák téren bolyongva irigyli fejemet, és vele tartana szívesen, de nemcsakhogy nem lát, de még azt sem tudja, merre van a fel és a le.
valami csoda folytán aztán mégiscsak egymásra találnak, várnak a vonatra, és egy háromnegyed óra kitartó monoton zakatolás után, meg is vagyok.
mellbevágó csend.
annyira mellbevág, hogy nem is veszem észre még legalább két órán keresztül. ülök az erkélyen, cigizek, nézem a napfényt, a metsző levegőt, és úgy érzem, hogy soha nem is mentem el onnan, soha. a város, a zajaival mintha ezredévekre lenne tőlem. ülök egy olyan világban, ahol természetes a csend, és nem is veszem észre, nem, egyáltalán, a vérembe ivódik és talán akkor. körülnézek, csodálkozok, vajon hol vagyok. hova vitt a lábam, amíg aludtam.
életem nagy részét, attól tartok átalszom.
néha felébredek a kis belső világomból, körülnézek, jé hol vagyok, jé, mi ez, itt a számban, mi ez itt a kezemben? jé, ki ez itt velem, kivel vagyok, miért néz így rám? kim lehet ő nekem?...
kavargok az illúzióim körül, messzi időpontokra tűzött célok irányában, nem törődve azzal, hogy épp mi van a lábaim előtt, lábaim alatt, lábaim között... azon tűnődök, mikor lesz december, aztán január, ha elérkezek a januárhoz, mikor lesz már nyár, mikor lesz meleg, mikor lesz albérlet, mikor lesz kávézó, mikor lesz spanyolország, mikor lesz gyerek, mikor lesz ez, mikor lesz az, miközben arra kéne inkább koncentrálnom, hogy hány cukor van a kávémban, milyen íze van a kávémnak, hogyan öntöm magam le vele.
hol vagyok, amikor kavarog a hó, és a pelyhek olyan csodálatos alakzatokat kapnak valahol nagyon magasan, amit leírni szóval egyáltalán nem lehet? talán valahol a nyárban. talán valahol évek múlva.
hol voltam ma reggel a hűvös, friss levegőben, amiért irigylem a kisbabákat, az anyukájuk berakja őket egy meleg, puha babakocsiba, kitolja a szabadba, miközben trécsel a barátnőivel, vagy csak leül valami padra és olvas, kötöget, ilyesmik, a baba alszik a friss levegőn, vagy hallgatja, hogyan vörösödnek a levelek a fák ágain...
vajon hol vagyok minden nap, hol vagyok minden egyes cipőkötésemnél, fogmosásomnál, ágyazásamnál...?
jövőbe néző alvajáró élőhalott lettem... |
