Nem is gondolná az ember, hogy milyen jó érzés lehet megenni egy szelet csokit, megázni egy hideg nyári záporban, megnyerni egy kártyapartit, és elnyerni a 10 forintos nyereményt... Olyan, mint szerelmesnek lenni. A szerelem nem az első csókról szól és az első szexről, hanem azokról a pici kis örömteli pillanatokról, amelyeket az ember a szerelmével tölthet. Persze a szakításkor minden csupa keserőség, kétely, csalódottság, a szép percek hamisnak tűnnek, minden, ami jó volt elveszni látszik a bánat és keserűség ködében. De nincs az a köd, ami fel ne szállna egyszer, nincs olyan seb, ami nem gyógyul be soha. Csak időt kell hagyni rá, és próbálni begyógyítani. A szakítás szomorú dolog, de mindig a szép pillanatokat kell megőrzni, nem a szomorúságot.

Velem is volt már ilyen. A barátom, akivel végül is csak msn-en tatottuk a kapcsolatot, szemét volt, gonosz, kihasznált, semmibe vett, hazudott nekem, hazudott végig, átvert, megcsalt, és közben azt bizonygatta, hogy szeret. Szemét volt, de legalább egy megértő szemét. Mindig meghallgatott, tanácsot adott, mellettem állt, de úgy gondolta, hogy a jelszavaimmal és a magánéletem feladásával tartozom neki ezért. Ez sok volt még nekem is, pedig sokmindenre képes vagyok azokért, akiket szeretek. Nade ez nem volt jogos.

Az pedig, hogy valaki nem meri vállalni azt, hogy szakítás után még mindig szerelmes a volt barátjába, az rossz. A szerelem nem bűn, akárkibe is szerelmes az ember. Nem az a fontos, hogy mások helyesnek vag szépnek lássák a szerelmünket, hanem hogy mi magunk annak lássuk. Gyönyörűnek, egyedinek, egyedülinek.

Hiszen maga a szerelem is gyönyörű. Egyedi és egyedüli. Nincs két egyforma. Egyedi.