csak ülök, nézem magam előtt a levegőt. mélyeket lélegzek, hogy elvonuljon egy olyan hullám, amit már nagyon régóta vártam, de mint mindig, most is képtelen vagyok meglovagolni. ha leülnék, írnék... nem. ez nem túl jó ötlet.
mély levegő, sóhaj, elindulok az íróasztalom felé, aztán mielőtt még egyértelművé válna hova is indultam, megyek a hűtőhöz, rágcsálok egy kicsit, sütit, csokit, édeset egy kis megmaradt rántottával, vagy sült zsírral. a szemeim előtt pereg. nem hagy nyugodni. ott a történet, tudom, csak le kéne ülni, kézbevenni valamit, amivel írni lehet, valamit, amire írni lehet, és menne is, no nem mint holmi karikacsattogtatás, de valahogy úgy, csak az első mondat, a sor, a bekezdés nehézkes, aztán már meg sem áll, csak jön, mint valami mindent elsöprő lávafolyam (ez is olyan, mint a szex, először, csak ímmel-ámmal, aztán meg sem állok holnap délig...)
ehelyett csak nézen a mónikát, meg a balázst, vagy fordított sorrendben, kinek hogy tetszik, porolgatok, porszívózgatok, de hogy miért? ki tudja? talán félek leírni egy történetet, félek, hogy mit szólnak hozzá, ugyanúgy, ahogy pontot se merek néha tenni?
nem, nem hinném.
magamtól félnék, hogy talán túl közel kerülök magamhoz, ha már elmúlt az alkotás láza, és hév nélkül olvasom el? rájövök, amit eddig is tudtam, és már szégyellem az egészet és sajnálom az esőerdőket, amiket a hóbortjaim miatt kénytelenek kiírtani olyan országban, ahol azt se tudják mi készül a tengernyi fából?
lehet.
nem tudom.
az mindenesetre biztos, ha megtámad az írás szenvedélyének vírusa, én már csak rágyújtok egy szál cigire, megvárom, amíg elvonul felettem ez a furcsa ár, mert tudom, hogy mire befejezhetném, cserben hagy, és az apály meddősége alatt, hideg fejjel nem lehet pontot rakni egy szerelmi bujaságban fogant ügy végére, mégha oly jelentéktelen is, mint egy kis történet.
ár. apály.
végzetes hullámzás, mely sajnos (vagy nem), áthatja egész életemet, és egész lényemet.
megülnék én, ha tudnék, mennék, ha tudnék, maradnék, ha tudnék, de nem tudok, amíg mást akarok, mint amit az ár-apály ősi törvénye diktál halálos méregként ivódva minden egyes sejtembe. eddig maradtam. most mennék... |
