Mielőtt elkezdődnek az előkészületek, hajlamos az ember elbagatelizálni a helyzetet. Mosolyog az orvos, mosolyog a nővér, mosolyog a betegszállító, mosolygok én is, csak nem tudom minn.
Mikor felettem világítanak a nagy lámpák érzem, hogy remegek. Valaki mondja - kicsit megszúrom, de nem fog nagyon fájni.
- Nem baj - mondom - legalább érzem, hogy élek.
- Csak nem izgul? Ne vicceljen.
- Dehogy, arról szó sincs, hiszen tízoldalt írtam alá, miszerint tudomásul veszem, hányféleképpen halhatok meg. Tehát jogilag stabil a helyzet.
- Jaj azok el vannak túlozva, nehogy komolyan vegye.
- Jó, nem veszem... De attól még remegek...
- Mindjárt elalszik és megszűnik minden. Lélegezzen mélyeket.

A gondolatok cikáznak a fejemben. Az utolsó pillantás? Utolsó gondolat? Szemem lehunytam, és unokám gyönyörű arcocskáját láttam. Igen, itt fekszik a múlt, de van jövő is, hiszen benne, kicsit benne vagyok én is. A halál biztos ilyen. Egy nagy semmi. Minden mindegy, hiszen nem érzékelem, nincs hatás, érzés, nincs érzék. A nagy SEMMI van. Ez is csak akkor derül ki, mikor az a nagy semmi kezd megszünni.
- Jó reggelt... hahó... kedves... ébredjen az ágyban sokkal kényelmesebb.
- élek? - kérdezem
- ahogy elnézem, igen.
Csattok pattognak, kocsi nyikordul, hideg van és fázom.
-egy pillanat volt az egész - dünnyögöm, mert a nyelvem nem engedelmeskedik.
-azért én egy kicsit többnek éreztem - simított egy kéz végig az arcomon, és mosolygott egy kedves tekintet.
- Nem olyan könnyű tőlem megszabadulni, nem képzelte, hogy hagyom a statisztikám rontani - mondta nevetve a sebész, aki a szememben egy isten.
Tolnak, szédülök, emelnek. Hatalmas fájdalom hasít belém. Felébredtem, és élek...
Elvonási tünetek törnek rám. Nehezen viselem. Hiányzik a család, a barátok, a Full... MINDENKI!
Egy pici telefon a kapocs az élethez, és csörög, és zenél. Imádom a hangját, mikor megszólal.
Köszönöm, hogy aggódtatok, hívtatok és írtatok.
Talán holnap haza megyek...