7.lap

A "Szövetségről" még a férjem beszélt. Annak idején, mielőtt Pétervárott lett nagykövet 2 évig Franciaországban éltünk. Gyönyörű kis kastélyunk volt Chardone mellett. A kert végén tiszta vízű patak volt magas jegenye és füge fákkal. Még valamikor egy előkelő bourbon hölgy ültette, aki előttünk lakta a kastélyt. Nagyon szerettem ott lenni s mekkora csapás volt ezek után az isten háta mögötti hideg télbe elmenni!
Akkoriban már zavargások voltak Párizsban, a jakobinusok nem fértek a börükbe. Nem túl erősek, de éppen elegek ahhoz, hogy a férjemet aggassza a helyzet. S mivel előkelő pozicióban volt nyilván nem is egészen alaptalanul.
Egy nap feldúltan jött haza, híreket kapott különböző tartományokból, hogy az úgynevezett "Szövetség" tagjai befolyásos emberek családtagjait elrabolva pénzt követelnek. Így szereznek pénzt fegyverekre, ebből finanszirozzák tetteiket. Fanatikusnak és kegyetlennek nevezte őket. Állítólag nem voltak kíméletesek a foglyokkal. Előkelő urak voltak mégis ilyesmire vetemedtek. Az a hír járta, hogy karjukra egyforma sebet ejtettek a bizalom és az összetartozás jeleként. Egyforma gyűrűt is csináltattak. Fekete alapon egy tűzpiros ugró oroszlánt.

Robert gróf azonnal felmérte a helyzetet. Rájött, hogy mindent értek. Viselkedése hirtelen nyugodt és kimért lett.
"Látom maga nem buta asszony. Kérem maradjon nyugton, akkor nem esik bántódása. Nekünk nem Ön kell, csak egy kis hozzájárulás a jó cél érdekében"
"Micsoda gazfickó! -kiáltottam- Átkozott jakobinus csőcselék!"
"Ne hamarkodja el, Victoria, nem hazudtam semmiben. Én valóban Robert D´ Artois vagyok, D´ Artois grófja. Büszkén vállalom, hogy a "Szövetség" méltó tagja vagyok."
"Szép kis gróf maga! "- felakartam ugrani dühömben, de erős keze visszatartott.
"Ugyan… a szegényektől nem tudnánk váltságdíjat kérni, de az olyanoknak mint az Ön kedves férje, már van miből adakoznia a számunkra. Maradjon nyugton Victoria, maga nem ostoba, ha együtt mükődik velünk nem esik bántódása. Elöször is elkísérem Önt Velencébe, ahonnan ír majd egy pár sort a kedves férjének. Scarborough hercege biztosan nem hagyja veszni a csodálatos feleségét"-mondta fölényes mosollyal.
Miután más kiutat nem láttam csendben meghúzodva folytattuk az utunkat. A nagy csedben csak Suzi sírdogált néha. Szegény lány nagyon megijedt.

Már szürkült az égbolt. Suzi elszenderedve aludt, feje ide-oda billent a mellén. Én a szemem sarkából figyeltem Robertet. Kalapját mélyen a szemébe húzta, erős teste ütemesen imbolygott a kocsi zötykölödését követve. Ahogy ott ült kényelmesen, szinte hanyagul, látva azokat a csillogó szemeit és a gyermekes bájt az arcán valahogy vonzónak találtam. Elképzeltem egy percre milyen lenne a karjában - de a következő pillanatban meg is rémültem ettől a gondolattól. Azonnal el is határoztam, hogy amint lehet megszökök tőle, egyenesen a Herceghez.