Hétfő este hét óra három perc. A zenekar háromnegyede még nincs, vagy nem is lesz. (ki tudja) Koncert után vagyunk, ilyenkor mindenki szeret kicsit lazítani, a siker után ellustul az ember. Most mi legyen? Hosszas megfontolás után úgy döntünk szólampróbát tartunk, mégpedig Gyöngyösi Levente: Naphimnusz című oratóriumából. Nem lelkes a társaság. Néhányan duzzognak, hogy ez azért mégiscsak bosszantó...Próbán nincsenek, estleg főpróbán megjelenik az illető, de koncertezni azt akar. Nekilátunk. Csellószólamban hárman húzzuk, 4 bé, aztán hirtelen előjegyzés nélküli ütemek, 4 kereszt, még az olvasása sem könnyű. Milyen lehet a tempó? 156 egy negyed, az nagyon gyors. Csak szép tanulótempóban, nem hajt a tatár, a koncert áprilisban lesz. Nem sokkal később, hogy elkezdtük megjön a rangidős csellista, komoly arcot vág, s unottan megjegyzi, hogy már megint ezt a darabot próbáljuk. Sovány, kemény alcéle jellgzetes vonást kölcsönöz arcának. Tudós ember, kutató, kicsit bolond, mondta róla egyszer karnagyunk. Ez megragadt bennem, ez a megjegyzés. Azt tudni lehet róla, hogy mustrálja a lányokat, perverz megjegyzései vannak, ijesztő látványt nyújt, mikor játszik, mert görcsben állnak az ujjai közben, az egész jelenség hátborzongató. Hangja, mintha egy felvételről szólna, nincs hangsúly benne, fanyar humor érződik ki a mondataiból, meglapő nyugalma a feszült helyzetekben furcsa hatást kelt. tudni kell, hogy Gyöngyösit játszani nem élvezet, legalábbis számomra nem. Ő egy-egy disszonáns rész után elismerően nyugtázza: Szép!!!

Valahol félek tőle, s lehet, hogy ezt érzi, mert velem szemben tartózkodó, különösen komoly, s rendkívül szótlan.