Délután három. Az olvasóterem, akár egy rónaság, kihalt, a csend megáll a levegőben. A könyvek katonás rendben, székek visszatolatlanul, néhány újság lapul hanyagul az asztalra vetve. Őrzöm a szobát, a csendet. A kihalt terembe néha félve belép egy hallgató: Jó napot! Szia! Kezi csókolom! bizonytalankodnak. Én alkalmazkodom. Bár korban talán közelebb állok hozzájuk, mint a szüleik, valahogy a formális dolgok előtérbe kerülnek. Jobb is így, nyugszom bele, én sem érezném jól magam, ha lecicáznának. Mindig is csodáltam az olyan olvasókat, akik zárásig kitartóan elmerülnek egy könyvben, történhet bármi, ők olvasnak, irigylem tőlük ezt a külön világot. Nem vagyok vérbeli könyvtáros. Én nem használok ki minden alkalmat, csakhogy egy könyvbe belebújjak, nem könyv fölött hívogatom az álmot, s a villamoson se könyvbe temetkezem. Mégis tisztelem a könyveket. Fejem, mint egy kicsinyített raktár már betéve tudja hol mit talál, melyik könyv van kölcsönzésen, melyik raktáron, mi a kötelező, melyik most a divatos könyv. Ha olvasok, akkor az az életem részévé válik, emlék lesz belőle, mire lehet gondolni, amibe lehet menekülni, ami néha többet jelent, mint a valóság. Néha nyomasztanak a könyvek. A polcok mintha egyre szűkűlő körbe forognának, néha jóleső érzés megtapintani, kézbevenni egy művet. Őrzöm az üres olvasótermet. Megpróbálom elviselni magamat, a bennem feszülő érzéseket megszelidíteni. A magány ilyenkor még inkább rám tör, s még inkább fellelkesít ha tudok egy olvasónak segíteni. Ha van forgalom, olyankor ilyesmire nincs idő, pörög az ember, dolgozik, s jólesően nyugtázza, hogy megint hasznos dologgal telt el a nap. A nyugodt, csendes délutánok, azok néha nehezek. Ilyenkor bezárva egy könytárszobába, szolgálat az ember mást nem tehet. Elragadja a képzelet. Szörfözik a neten, vagy egy verseskötetbe menekül. Verset ír éppen. S ilyenkor van, hogy már az olvasó zavar, aki éppen betévedt.