ezt október huszonharmadikán írtam, és nem akartam felrakni, de ez az enigma nevű arc ragaszkodott hozzá. hát, akkor csak olvasgassátok.
mostanában mindent egyszer volt hol nem volttal kezdenék. mostanában minden elölről kezdenék. újra. újra és újra tizenhatéves vinnyogó kis karjaimba bújva.
ha tehetném. de nem tehetem. még nem.
majd ha meghalsz egy ravasz kis félmosollyal ledéren kacsintva megnyomok egy gombot a bal alsó sarokban, amiről eddig senki nem vett tudomást (mondjuk, azért mert sárga. vagy szürke. vagy zöld.) és csak akkor engedem el, amikor ott vagyok, igen, ott a tizenhatodik szülinapomon, emlékszem, épp indultunk pozsonyba a zenekarral. megköszönöm azt a kis kerek bőr dobozt, amiben a pénzem van, azután majdnem huszonnégy órával később vissza (azért azt a szülönapomat semmi pénzért nem hagynám ki), leszállok pesten, sétálok egész éjjel (akkor még nem is dohányoztam) hajnalban pedig elkezdelek keresni. valahogy dél körül talán megtalállak. talán megmondom neked, ki vagyok, talán nem. majd csak odamegyek, mondok valamit (édes bátyám, de jó, hogy megtaláltalak!) és aztán sokat találkozunk és te elmondod nekem, mi a baj, én meghallgatlak, simogatom a fejed, te megtanítasz élni, barátkozni, kölcsönzöl egy kis zenei ízlést, megtanulok talán én is angolul és elmegyünk valahova, vagy nem, csak ott maradunk, és hagyom, hogy elcseszd az életed és te is megengeded nekem, talán lefekszünk, talán nem, aztán amikor újra meghalsz, újra megnyomom azt a kis gombot a bal alsó sarokban. |
