Talán ott kezdeném, hogy megszülettél. Nagyon vártalak.
Gyönyörű nagy baba voltál, alig tudtalak megszülni kétszer ájultam el közben.
Örömömben sírtam és az orvos azon nevetett, hogy a könnyeimen keresztül nem látva
az ujjaid számát, kitapogatva számolgattam meg őket.

Szépen nőttél, okos lány lettél.
Rengeteg szép emlékem van azokból az időkből.
Eltett babaruhák, játékok, óvodás rajzok. De a legfontosabbak, amik benne élnek. Az első kimondott szó, az első lépések, ahogy ügyetlenül – de egyedül- öltözöl az oviban, ahogy ˝Candy babásan˝ kellett befogni a hajadat és folyton ˝pörgös˝ szoknyában kellett járnod.
Az iskola nagy kaland volt számodra, már előre készültünk rá. Rengeteg készségfejlesztőt és színes könyvet vettem – foglalkoztam veled. Mindeközben mindig együtt voltunk, csak Te meg én, mert apával már nem voltam túl jó kapcsolatban.
Nekem te voltál a társam a kezdetektől fogva. Már egészen hamar elkezdtél beszélni és attól kezdve veled osztottam meg dolgainkat. Igazi kis társalkodónő voltál:-)
˝Jó lesz, ha ma anya főzeléket csinál?˝
˝Igen Anyuci, de utána ennem kell egy túrórudit is, mert az egészséges˝ – mondtad huncutul nevetve … és ebben maradtunk.
Egészen mostanáig kitöltöttük egymás életét. Olyanok voltunk, mint a legjobb barátnők.

De az igazi ok, amiért most írok az egy éve történt.
Döntöttem, elválok és elköltözök Apától egy másik városba Mivel elég nagylány vagy (13 évesen, akár egy kész nő) ezt is megbeszéltem veled. Kikértem a véleményedet és megkérdeztem, mit szólná hozzá és vajon volna e kedved velem jönni.
Már régóta érezted, hogy nincs rendben minden köztünk. Nem veszekedtünk, nem nehezítettük meg egymás és a te életedet, de érezhető volt, hogy ez nem az a a meghitt családi otthon amiben élünk.
Velem akartál jönni, és most be kell vallanom tartottam a válaszodtól, a véleményedtől.
Tudtam, hogy Apát is nagyon szereted, mint ahogy Ő is téged. De nekem már szörnyűvé váltak a hétköznapok, a mindennapi szorongások. El kellett jönnöm ahhoz, hogy új életet kezdjek.

Elköltöztünk. Idegen városba, idegen helyre, idegen emberek közé. Nehezen ment.
Láttam rajtad, de hidd el nekem sem voltak könnyűek a napjaim. Jöttek a problémák, elkezdtél kamaszodni és ezek csak felerősödtek az idegen környezet hatására.
Én keveset vagyok veled, hétköznap szinte csak este találkozunk.
Néha el kap a kétség, hogy jól tettem e, megváltozattam az életem, de ezzel együtt a tiédet is.
Ilyenkor sírok és igyekszem azzal nyugtatni magam, hogy meg van mindened és próbállak jól nevelni, Apa nélkül is… mint eddig.

Este, mikor benyitok hozzád könnybe lábad a szemem, ahogy nézem az alvó arcodat. Olyan szép és nyugodt vagy… és arra gondolok, hogy már nem az a babaszépség, hanem lassan egy érett nő fekszik a mellettem lévő szobába.

Mostanában vannak köztünk viták, nézeteltérések. Kamaszodsz és mindenért lázadsz.
Néha megkérdezem magamtól, hol az én édes, mosolygós lányom?
Már nem adsz puszit az iskola előtt, már ciki az Anyuval járkálni és nem túl menő dolog neki elsőre szót fogadni.
Nem mondom, néha felmegy bennem a pumpa, de egy kis idő múlva már másképp látok mindent. Dühös vagyok, ha ellenkezel, ha nem pakolsz el, ha nem úgy és azt csinálod, ahogy én szeretném. Nem engeded, hogy tanácsot adjak pedig most fontos pontjára értél az életednek. Szeretnék benne segíteni, szeretném fogni a kezed… mint mindig.
Szeretlek kislányom!