Ma elszállt minden remény... minden amiben hittem és biztam, hogy egyszer megtörténik... velem és veled… elengedlek, már belátom nem lehetek melletted… csak álmodoztam, arról ami nem lehet, ami nem történhet meg... mindig is tudtam, csak nem akartam elfogadni... mert fájt... keserűen mosolygok, behunyom a szemem… ugyan mi más szól, mint a Dont’ cry… nem sirok, igérem neked nem sirok… tudom azt szereted ha nevetek… mellettem voltál, tűrtél és bátoritottál... mi lesz nélküled? mi lesz ha már nem leszek veled?… legördül egy könnycsepp végig szánt az arcomon, nem törlöm le inkább a könnyeimen át nézem most a világot... érzem az izét a számban, az élet izét… vége… vége az ábrándoknak, vége a reménykedésnek... mintha már nem lennék az aki voltam… már nem… valami meghalt bennem, érzem... hatalmas űr van a lelkemben... hiányzol belőle... elraboltad az egyik felem... eltűnődve nézem a tájat, mosolygok… eszembe jut, hogy készültem a találkozásainkra… már napokkal előtte… mindig gondosan, aprólékosan... hogy amikor látsz szép legyek, ha látsz csak mosolyt láss... sosem a könnyeket… szerettem veled lenni... nézni a szemed színes örvényeit, sétálni melletted vagy csak véletlenül hozzád érni, hallani a hangod, a nevetésed amit annyira szeretek… de már nem hallom többé... már nem…. te még nem tudod, de én elbúcsúzom ma tőled... Isten veled!... csak azt nem tudom hogy birom ezután ki… nélküled