Március 8... Sokaknak ünnepnap: Nemzetközi Nőnap, a Zoltánok is ekkor
ünneplik a névnapjukat. Számomra 1960-ban gyásznappá pecsételődött. Ekkor halt
meg az édesapám. Gyerekként feldolgozhatatlan volt számomra. Hosszú, hosszú
évekig csalt könnyeket a szemembe, hacsak említve volt előttem. Rosszat nem
lehetett rá mondani, mert azt személyes sértésként éltem meg. Kicsi korom óta
távol éltem a szülői háztól, ezért Halottak napján nem sokszor adatott meg, hogy
a sírjánál lehettem, de augusztus 20-án - a születésnapján - nyár lévén, soha
nem hiányozhattam a temetőből. Ahogy múltak az évek, úgy szelídültek az emlékek.
Ma már jó érzés visszaidézni az alakját, a személyes emlékeimet róla.
Mint ahogy jó most is, ezen az elmélkedő hajnalon, amikor csak ülök, és emlékezem.
Gondolataim messze visszavisznek a múltba, és engedem, hogy meglepjenek az
emlékek, emlékképek...

                                      ***

  Hárman ülünk a padon...
- Már megint panasz van rád, kislányom - mondja szelíden apukám a húgomnak.
- Nem baj! Nem akarok jó lenni!
- Azért tanulnod csak kéne! Tudod mit szoktam mondani? Nem nekem tanultok.
- Csak a Rózsika, mert ő mindent tudni akar. Én nem!
- Nem, kicsim, ő sem nekem tanul... Mindenki saját magának.
- De én nem akarok tanulni!
- Akkor buta maradsz.
- De én azt sem akarom!

                                      ***

  Leszálltunk a 22-es buszról, végigsétáltunk egy kellemes erdei úton. Minden
szép volt, én mégis szomorú voltam, mert apukámhoz mentünk anyukámmal a Korányi
Szanatóriumba, ahol súlyos műtéten esett át. Eltávolítottak 9 bordáját, amivel
csak a szenvedését hosszabították meg. Ettől kezdve fekvőbeteg lett belőle.
- Itt üljetek le szépen. Bemegyek, megnézem, apuka hogy érzi magát, odaadom neki,
  amit hoztunk, és már jövök is. Legyetek jó kislányok! Rózsikám, vigyázz a
  húgodra, nehogy elkóboroljon, mert itt nem fogjuk megtalálni - mondta anyukám
  a portán leültetve minket egy fehér padra.
Jó sokáig vártunk. A portás odajött beszélgetni velünk:
- Hány évesek vagytok?
- Én 11, ő meg 10.
- Hol laktok?
- Ajkán, de itt Pesten járunk iskolába.
- Tudom, nem jól láttok, ugye?
- Ne mondd meg neki! - rángatott a húgom.
Végülis nem válaszoltam, de ő már nem akart a portán maradni. Ki kellett vele
mennem sétálni. A portás utánunk szólt:
- Ne menjetek messze, mert eltévedtek.
- Nem fogunk eltévedni - szóltam vissza.

                                      ***

  A meleg konyhában ülünk mind az öten, amikor a nővérke bejön átkötözni apu
hátán a kötést.
- A gyerekeket jó lenne beküldeni a szobába - mondta anyukámnak a nővérke.
- Én nem szeretnék bemenni - tiltakoztam sírva.
Anyukám próbált jobb belátásra bírni, de hiába, én csak állok, mint a szobor,
krokodilkönnyeket ejtve.
- Akkor te ülj oda a legtávolabbi sarokba - mondta vigasztalóan a nővérke.
Leültem, és szomorúan figyeltem az eseményeket. Még ma is a fülemben hallom a
sípoló szuszogást, ami apu hátából jött.

                                      ***

  Az utolsó karácsonyi szünetben, amit apuval tölthettünk, a konyhában ülök
tisztes távolságra apu fekhelyétől, mert ekkor már nem engedett közel magához...
Az elhatalmasodott Tbc-je fertőző volt.
- Te miért nem mész be játszani a bátyáddal és a húgoddal? - kérdezi apukám
  gyenge beteg hangon.
- Mert nem akarok! Itt szeretnék ülni, és mesélek apukának, hátha attól
  meggyógyul.
- Biztosan, kicsim, de a gyerekeknek játszani kell, nem a felnőtteknek mesélni.
- Csak azoknak a gyerekeknek kell játszani, akiknek nem beteg az apukájuk -
  válaszoltam határozottan, és meséltem, meséltem, ő meg nagy figyelemmel
  hallgatta.
Mindig nagyon érdekelte, hogy élünk az intézetben, kikkel barátkozom, mivel
szeretek játszani. Akkor is erről meséltem neki, azzal a különbséggel, hogy
nem a kérdéseire válaszolgattam, hanem mondtam, mondtam, ami éppen eszembe
jutott. Arra emlékszem, azt sokszor kihangsúlyoztam, mennyire szerettem azokat a
délutánokat, amikor bejött hozzánk. Ilyenkor selyemcukrot vagy sport csokit
majszoltunk. Mindig nevetnem kellett, ha eszembe jutott, ahogy ültünk apukám két
oldalán, és egymás szavába vágva mondtuk a húgommal a magunkét. Amikor itt
tartottam a mesémmel, kicsit elhallgattam, majd megkérdeztem aputól, mit értett
meg ezekből a szózuhatagokból? Bágyadtan elmosolyodott:
- Mindent, kicsim. De tudod, az apukáknak, anyukáknak sokszor nem az a fontos, hogy mindent   értsenek, hanem az, hogy lássák, a kislányaik jól vannak, vidámak.

                                      ***

- Rózsika, keresd meg a húgodat, és gyertek ide! - szólt a nevelőnő belépve a
  társalgóba.
Rosszat sejtve mentem át a kislánytársalgóba a húgomért.
- Tudjátok, hogy apukátok nagy beteg volt - kezdte a nevelőnő - sírnotok nem
  szabad, mert láttátok, mennyit szenvedett, neki már megváltás volt, hogy
  meghalt.
Én lebénulva álltam. A húgom kiabálni kezdett:
- Ez nem igaz! Az apu csak beteg, és azt ígérte karácsonykor, hogy már hamar meg
  fog gyógyulni! Ilyet csak egy rossz ember írhatott!
- Sajnos, a hír igaz, holnap reggel jönnek értetek.
Egész délután magamba zárkózva ültem, senkinek nem válaszoltam semmire. Este
lefeküdtem, megvártam, amíg a húgom a szomszéd ágyon elalszik. Akkor bebújtam a
paplanom alá, és azt hajtogattam magamban, neki megváltás volt, hogy meghalt,
olyan sokat szenvedett. Igen, de mi itt maradtunk apuka nélkül. A bátyám is
biztosan nagyon szomorú. Kitört belőlem a sírás, és akkor már az fájt annyira,
hogy ő otthon lehetett, még beszélhetett vele. Az egész éjszakát végigsírtam.

                                      ***

Temetéskor ronda, szélviharos idő volt. Megfogadtam magamnak, hogy nem fogok
sírni, mert éppen elég baja lesz anyukámnak a húgommal. Egészen addig tartottam
magamat, amíg a földet el nem kezdték szórni a koporsóra. Amikor anyukám rádobta
az első kupac földet, elemi erővel tört ki belőlem a sírás. Akkor világosodott
meg bennem, mi az a temetés. Rászórják a halom földet a koporsóra, és soha többé
nem tud apu onnan kijönni. Este négyen ültünk a konyhában. A szélvihar rázta,
döngette az ablakokat. Nekem folyamatosan az járt a fejemben, apu mennyire
fázhat kinn a temetőben... Soha nem szerette a hideget. Eszembe jutott, mit
szokott mondani, amikor éjszakás műszakból hazajött:
- Jaj, kicsikéim, bújjatok jól be a dunyha alá, amíg itt jó meleget csinálok,
  mert rettentő hideg van kinn. Képzeljétek el, 10 lónak lefagyott a szarva.
Ezen mindig jót nevettünk.

                                      ***

  Az évek során sokszor idéztem fel magamban Lenke néni - a nevelőnőnk -
szavait: "Nagyon sokat szenvedett, neki megváltás volt, hogy meghalt".
Igaza volt, nekem mégis csak sokára, nagyon sokára vált vigasztalóvá ez az
igazság.

                                      ***