| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
futásom története Ideje:: 03-12-2004 @ 01:33 pm |
|
|
|
|
| Az egész úgy kezdődött, hogy világ életemben szerettem futni. Az általánosban fiúkkal mértem össze tudásomat, s esténként egy fogyni vágyó barátnőm társaságában futkorásztam a tízemeletes házak között. A gimiben nem volt kötelező a testnevelés, így önszorgalomból róttam a kilómétereket. Mikor családi házba költöztünk, a környék ideális futótereppé vált számomra. Én nem úgy, mint sokan mások, futás közben nem szoktam gondolkodni. Hallgatom a madarak énekét, elbámészkodom, figyelem a légzésem és átadom magam a mozgás örömének. A futás akkor vált számomra lelki szükségletté, és nem kizárólag az egészség megőrzését segítő tevékenységgé, amikor édesapámat elveszítettem. Már kórházba kerülése alatt is erős vágyat éreztem, hogy a bennem felgyülemlett feszültséget így vezessem le. Kiválasztottam egy jó nehéz szakaszt, s azt minden nap végigcsináltam, közben volt, hogy imádkoztam. Amikor a nappali komódján ülve megtudtam a hírt, apu nincs többet, kirohantam a házból, s futottam, rohantam, minden cél nélkül, sírtam közben, s éreztem egy életen át csak futnék semmi mást nem csinálnék. A tragédia után is ebbe menekültem. Teljesen amatőrként elkezdtem triatlonozni, s a napi edzések mellé még plusszba mindig beiktattam egy futást. Az emberek néztek az utcán, hogy hóban, sárban, szélben van egy őrült, aki nem néz semmerre, csak fut, s belül valahol egészen messze jár. Megszerettem a hegyre felfutást. Igaz megizzasztja az embert, de utána milyen csodálatos érzés lenézni a tetejéről. Az a panoráma, s az az érzés, én ezt meg tettem! Egész jó eredményeket értem el futásban az amatőr versenyeken. A leghosszab táv, amit teljesítettem az két és fél óra volt, ilyenkor már az embert átjárják a boldogság hormonok, legalábbis a tudósok ezt állítják, én csak kőnek éreztem a lábam és nehéznek a fejem. A futás ezután sem maradt el. Már nem járok edzésekre, se versenyekre, de reggel mindig bennem a vágy, ébresztő! szól a hang, írány a levegő. Már rég nem a teljesítményért csinálom, azt megtanultam a versenyzések közepette, hogy a cél mindig magunk legyőzése, s az, hogy a másik ér előbb célba szinte lényegtelen. Ha kihagyok pár napot, már szenvedek. Kell a mozgás, s ezért mondom, hogy nekem ez lelki szükséglet, mert leírhatatlan érzés, amikor úgy érzed szabad vagy. Megszokott a táj, megszokott a mozgás, beidegződtek a mozdulatok, s mégis, mindig újszerű az érzés. Lábamban érzem a métereket, szívem egyenletesen lüktet, szabadság, felszabadulás ez nekem. Belevihetem az egész napi feszültséget, indulatot, rossz kedvet, bánatot mégis a végére béke tölt el, elsimulnak a ráncok arcomon. Azért nem mindenre jó a futás ezt is állíthatom. Segít sok lelki gondban, de a megoldást ne tőle várd! Én is úsztam, futottam hosszú távokat, s a szomorúság, a gyász csak nem akart múlni. A befelé fordulást, a belső munkát nem pótolhatja, de mindenesetre megadja a kezdő lökést, pótszer, gyógyszer a rászorulóknak. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 03-12-2004 @ 01:33 pm
| Hozzászóló: fényesi (Ideje: 03-12-2004 @ 02:08 pm)
Comment: Kedves NIKI76!
Nagyon szeretem azt az érzést, amit Napló bejegyzésed okozott bennem :-)
Versenyszerűen én is futottam közel tíz éven át, aztán amatörként "megvolt" a maraton is, meg Bécs-Budapest csapatban.
DE EZEK nem is fontosak, hanem az a hang, a szó, ahogyan fogalmazol, írsz, érzel!
Kívánok Neked Sok Szeretetet!
szeretettel
fényesi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Khama (Ideje: 03-15-2004 @ 01:50 pm)
Comment: Drága Niki! Gyönyörűséges az írásod. Kicsit hasonló volt az én futásom is. Azzal a különbséggel, hogy világéletemben utáltam futni, aztán néhány éve rákaptam. Feszültség levezetés, stresszoldás gyanánt. Futni ma sem tudok, úgy egyszerűen csak szaladok.
Jó volt olvasni Téged, jó hogy itt vagy. |
|
|
|
|
|
