Már lassan kopaszodik a domb. Hullnak a fákról a levelek, s a csupaszodó ágak között átlátok a néhány napra élettel megtelő temetőre.
Közel van ide, így időnként még a hangosabb beszéd szavai is megtalálnak az erkély szabadságában.
Ilyenkor nem a csendet és nem a nyugalmat sugározza felém a domboldal. Számomra a csend most bent dobol.

Nemcsak most – én gyakran gondolok a halálra. Már régen nem ijedten és félve. Majd jön és elmúlik. Az itt maradók számára.
Hogy felkészülve? Még nem vagyok. Pedig bármelyik pillanat lehet az utolsó, tudom.
Talán nem is tudatosan készül erre az útra az ember. Viszont minden eltelt pillanat tapasztalatként beépülve életünkbe, hozza egyre közelebb és közelebb azt az időt.
Néha vágyom rá. Főleg akkor, ha hiányoznak azok, akik már odaát vannak.

Hallottam valahol (vagy olvastam?) egy kissé közhelyszerű mondást: Az ember a születésétől fogva a halálára készül.
Nekem sem mindegy, s gondolom senkinek, hogy milyen „nyomokat” hagyok magam után. Hogy kinek milyen volt az értékrendje, az abból is kiderül, hogyan gondolkodnak róla az itt maradók.
Nem biztos, hogy azok az értékek, melyekért pénzt és vagyont lehet szerezni...

Míg én a benti „csendemre” próbáltam figyelni, aközben besötétedett. Szép a temető. Csillagok fent és lent.