Most visszatérek az apró bosszúságok sorozathoz, annyi különbséggel, hogy nem teszek különbséget köztük, és egyszerre csak egyet veszek, úgymond, górcső alá. Talán egy kicsit lazábbra is fogom, teret engedek a téma asszociációs környezetének, elkalandozok a fantázia birodalmába, meg ilyesmi.

Tehát, a mai téma: a fog. Pontosabban a fogam, fogaim.

(De még mielőtt a témára rátérnék, egy zárójeles megjegyzés, bizonyítván milyen érdekesen működik az agy. Amikor a bevezetést el kezdtem írni, halvány sejtésem volt csak, hogy a laza, lazuló fogaimról szeretnék írni. A bevezetés második mondatát eredetileg így írtam: talán egy kicsit könnyedebbre veszem. Ezt javítottam ki öntudatlanul a lazábbra is fogom kifejezésre. Óh! Herr Freud, micsoda zseni voltál!)

Most már tényleg: Valamikor ifjúságom derekán (na jó: térdén) gyors egymásután, pár év, talán egy évtized leforgása alatt elvesztettem négy fogamat. Mindegyik őrlő (rágó) fog volt, baloldalon a felső és az alsó ötös, jobb oldalon a felső és az alsó hatos. Tehát, pont a szemközti fogak döntöttek úgy, hogy itt hagynak. Ez a szimmetria annyira meghatott, hogy elhatároztam, nem fogom pótolni őket, ha már így alakult szájberkekben, minden maradjon is ebben az eredeti (módosult) állapotban. Minden ment is rendben, a többieknek nem akaródzott világgá menni. Megszoktak engem, és én is megszoktam (sőt megszerettem) őket.
Csakhogy (mindig van egy csakhogy) a bal felső magányos, amelyiknek nincs se balról, se jobbról szomszédja (amolyan faluvégi boszorkánylak féleség) úgy döntött körülbelül tizenöt évvel ezelőtt, hogy meglazul. Erre a szembe-szomszéd is követni kezdte a példáját. (Szintén magányos porta.) Bár ez utóbbi, tehát az alsó hatos, korán sem olyan mértékbe, mint a felső. A felső ugyanis mára már odáig jutott a lazulásban, hogy szinte lehetetlenné teszi a bal oldali táplálék-őrlést (rágást). Aminek az lett a következménye, hogy a fent említett cselekvést, most már csak, és kizárólag a jobb oldalon végzem. Aminek következménye ez a vízióm: valamikor a távoli jövőben egy tudós uraság, talán egy antropológus professzor forgatja a kezében szépen formált, vajsárga koponyámat, a deákok csillogó szemmel hallgatják a prof magyarázatát; nos domice, láthatják, ezek a jobb oldali őrlő fogak lényegesen jobban meg vannak kopva, mint a bal oldaliak, tehát e koponya hajdani tulajdonosa a jobb oldalon rágta meg az ételt. Mire következtetnek ebből? Persze, a doktorandusok semmire nem következtetnek, ugyanis ekkorra már minden fogam lazán fog helyet foglalni az állkapocscsontomban, úgyhogy ezt a rejtélyt egyedül a prof fogja felfedni az érdeklődő tekintetű medikák és medikusok előtt, ugyanis ő jelen pillanatban ugyanazzal a problémával küszködik, mint én most.

Na, persze ez engem most nem vigasztal. Sajnos a szimmetria, és vele a harmónia is megbomlott. S ez engem, akit sírba lehet vinni a harmónia megbomlásával, roppant mód zavar.

Minden ötletet, tanácsot szívesen veszek. Aki tudja a megoldást jelentkezzen.