Míg verem a gépet, a konyhából isteni kenyérillat furakszik befelé. No persze, nem az a régi, igazi, klasszikus kemencében sült, csak ilyen gépi típusú. Maga gyúr, dagaszt, keleszt, süt. Csak bele kell dobálni az alkotóelemeket, s uszkve négy óra alatt ki lehet emelni a kenyeret. Arra gondolok, ha ezt dédanyáink látnák, biztos nem is ennének belőle. Azt mondanák: miféle kenyér ez?! Hol van ebben az izzadtság, az erő, a szív, a lélek? Kicsit igazat is adok nekik. Tényleg ennék olyan régi, békebeli nagyanyó-kenyeret, olyan igazit. De most ez van, s az illata megtévesztően hasonlít arra a kemencésre. S bár magam sose dagasztottam kenyérfélét, mégis, amikor ezt a friss, forró, pirosra sült tésztát kiemelem, s félreteszem hűlni, olyan hülye érzés kap el, mintha teremtettem volna. Pedig közöm sincs ahhoz a valódi teremtéshez, amit anno őseim tettek, mikor az ujjlenyomatukat is belesütötték a kenyérbe. Azért megsimogatom a friss kenyérkét, megszagolgatom, és örülök neki, hogy ez azért mégse az a "bóti". :)