Ülsz az ablakban, nézel kifelé, látod a havazó tájat... te csak a közelmúlt kacagó nyarának a sugarait véled felfedezni az el-elmúló sárga levelekben, melyeket szép lassan ellep a hó. Időről időre, napról napra, egyre sűrűbb köd száll az emlékekre, lassan senki sem fog emlékezni. Előled is tovatűnnek a szép pillanatok milliárdjai, ahogy egy dalban elvész az első hang határozott kezdése, miután már felhangzott a záróakkord. A gitár is hever a sarokban, lepni kezdi a por... ha egyszer a kezébe venné valaki és a monoton egyek egyikére lendületesen kezdetét vehetné ugyanaz a dal, amely egyszer már lement nagyon régen. Nincs szükség portörlőre, csak le kell hunyni a szemet és a zárt sötétségben újraálmodni a szépet, a jót, a visszahozhatatlant és újra elkezdeni élni, lélegezni úgy, ahogy azt a valóságban sose tennénk... Néha még levegőt venni is nehéz, mert nem látunk át a függönyön; nem látjuk ugyanazt az álmot, amit már mi is megálmodtunk, egyszerűen nem hisszük, hogy ugyanonnan jöttünk és hogy ugyanoda tartunk. Nem hiszed el, hogy én is emberből vagyok, hogy ugyanaz az anyag képez, mint téged és hogy egyek lennének az álmaink. Követnélek, de még nehezen megy az akadályfutás; követnél, de nem hiszed, hogy egy a célunk....