Legkisebb fiam, Gabi, kinézetre és természetben is nagyon hasonlít idősebb bátyjára. Ugyanaz a kerek arc, kis pocak, megállíthatatlan jövés-menés jellemzi őt is. Beszélni is épp olyan nehezen tanul meg, mint a bátyjai.

A lányok sokkal cserfesebbek voltak. A nagyobbik, Böbike mindössze 15 hónappal idősebb, mint Zsuzsi húga, ő már nem sokkal azután, hogy Zsuzsit hazahoztuk a kórházból, megtanulta  a baba nevét. Ő volt "Siss-ho". Kissé kínaiul hangzott. Az első mondata is testvérével volt kapcsolatos: "Zsuzsó sír".

Gabi először a telefont nevezte meg. Ez volt a "haó". Annyira szereti a mobilokat, hogy az enyémet úgy elrontotta, hogy azóta se működik. De lehet egy ilyen angyalarcú csöppségre haragudni, aki ha valami rosszat csinál, akkor is olyan szelíden néz, mint valami angyalka egy festményről?

Tegnap kimondta első mondatát: "Én fürsi." Vagyis fürcsi.

Nagyon szereti a zenét. Szereti a VIVA TV-ben a klipeket nézni, próbálja kiejteni a szavakat, az angolokat is. Dúdolgat, szerintem egész jól mennek neki a kedvelt dallamok. Én ugyan botfülű vagyok, de valami zenei tehetséget vélek felfedezni nála. Vagy csak szülői elfogultság? A Vízipók dalát még a maga halandzsanyelvén adja elő: "Has, has pukó, nánáná nánáná." Ilyenkor olyan ennivaló tud lenni.

Pedig minden lében két kanál. Mindenben benne van, a számítógépet különösen kedveli. Egyszer pénzt rakott a mágneslemez-egységbe. Alig tudtam kipiszkálni. Ha sétálni akar menni, hozza a csizmáit, és ha mondom, most nem, akkor hozzám vágja. Most éli a dackorszakát, a földre veti magát és visít. Ha sétálunk kocsival, minden élelmiszerbolt előtt visít, mint egy riasztó, mindaddig, amíg el nem tűnik a bolt a szemünk elől.

Minden kornak megvan a maga szépsége, még ha a sok tennivalótól, problémától nehezen vesszük is észre.