Lehet, hogy önkínzónak tűnök, de azt hiszem, tényleg el kell fogadnom a magányosságot, talán akkor nem olyan nehéz. Amit elfogadtam, azzal könnyebb együtt élni.

Ezért volt (két éve), hogy sok-sok telefonálás és utánajárás hatására, karácsony előtt néhány nappal már volt Internet is a lakásban, majd igen szívhezszóló könyörgéssel rávettem egy ifjú ismerősömet, hogy az internetet, mint fogalmat, tegye láthatóvá és érthetővé számomra a gépen.
Karácsony előtt egy-két nappal végre úgy ültem le a gép elé, mint egy felajzott gyerek az ajándék kicsomagolásakor.
Majdnem olyan boldog voltam, mint gyerekkoromban, ha valami igazi nagy ajándékot kaptam a szüleimtől (nem az árára gondoltam itt, hanem arra, hogy mennyire vágyódtam arra a valamire – amit persze titkoltam, de Anyu és Apu mégis tudták valahonnan), csak épp az ugrálástól tartóztattam meg magam – figyelembe véve a szomszédok tűrőképességét.
 
Közben már szinte az ajtóban állt az ünnep. Az öcsémék hívtak, hogy menjek hozzájuk haza, itthon meg csalogatott a lelkem fájdalomcsillapítójának kinevezett Internet.

...folytatom...