Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy vajon mi kell a boldogsághoz, sőt, egyáltalán mi az? Persze, egy állapot, mely nem tévesztendő össze a pillanatnyi örömökkel, mint pl. sikerült elérnem az SZTK-ban a rendelést, nagyon ízlett a családnak a vacsora, több pénzt kaptam valamiért, mint reméltem, stb. Ezek jó dolgok, de ettől még nem lesz senki boldog. Még attól sem, ha nincs baj, semmi, csak  megy az életünk a megszokott kerékvágásban. Bár ez sem egy elhanyagolható szempont, ennek is van köze a boldogság állapotához.

Akkor mégis vajon mi az, amitől boldognak mondhatjuk magunkat?

Legidősebb fiam mondta egyszer rólam valakinek: Igaz, hogy az anyám dolgozik, szinte reggeltől estig, aztán meg itthon főz, mos, vasal, takarít, mosogat, vagyis tökéletesen ellát minket, de mellette, még számos, más olyan dolgot is művel, amit kevesen. És szerintem az anyám olyan ember, aki maximálisan úgy él, amilyen ő maga. A belső igényei szerint, és ettől tökéletesen szabad.

Igen, azt hiszem ez az egyik összetevője a boldogságomnak.

A másik, ami ráadásul sokkal fontosabb is, mint az előbbi, a KINCSEIM. Amik néha váratlanul az ölembe hullanak. Ezeket a kincseket őrzöm, a legbiztonságosabb helyen vannak, csak az életemmel együtt lehetne elvenni tőlem.
Hogy mik ezek? Olyan elejtett mondatok, pillantások, mosolyok, érintések, és tettek, amikkel a fiaim ajándékoznak meg, nem szándékkal, hanem szinte véletlenül, önkéntelenül, és rám gyakorolt hatásukról mit sem tudva.

Felnőttek már, a napi életben, a mindennapokban  - eltekintve az ellátásukra vonatkozó feladataimtól - már nincs rám szükségük. (Vagyis van, ez is az egyik kincsem, amikor erről beszélt egyikük nekem. Hogy igaz, hogy bizonyos szempontból már nincs rám szükségük, de annál nagyobb szükségük van rám más szempontokból!) Élik a saját életüket, van, hogy napokig nem is találkozom valamelyikükkel, holott egy lakásban lakunk.

A kincseket számukra észrevétlenül kapom tőlük, szinte mindig olyankor, amikor valaki másnak beszélnek rólam. "Anyám nem kispályás ám! Egyszerűen egy zseni!" "Anyám lehet akármilyen öreg, csúnya, kövér, vagy nyomorék, ha mások számára a világ legtaszítóbb külsejű nője lenne, számomra akkor is ő a legszebb a világon, mert én a szívét, és a lelkét látom. Komolyan, azt sem tudom, hogy néz ki, mert sose nézem a külsejét, nekem még most is olyan, mint amilyennek pici gyerekként láttam. Gyönyörű, és a világ legkedvesebb, legjobbszívű embere!"
"Anyám egy ufó, egy fantasztikus, természetfeletti lény, aki mindent tud, és mindent megold!"
Nem sorolom tovább.
Őrzöm a kincseimet.

Azt hiszem, ez a boldogság.