Imádkoztam. Már rég tettem így. Éppen ezért megdöbbentő volt, milyen egyszerűen törtek elő a szavak. Egy belső hang válaszolt rájuk. Valakinek a szavai megcsendültek bennem.Titkos párbeszéd. Isten bennünk él, akárcsak a szeretet. Őszinte némassággal adtam hálát Neki - a hálaadás pedig az ima felső foka, amikor már nem kérünk- azért, hogy vagyok, hogy szeretek és hogy van kit szeretnem, s azért, aminek születtem. Ekkor újra megfogalmazódott bennem, hogy: igen, én születtem valakinek.  Írónak, álmodozónak, segítőnek vagy szenvedőnek, pontosan nem is fontos, hogy minek, csak az a lényeg, hogy valaminek.A tömeggel való azonosulás vágya nélkül létezőnek. Egyedinek.