Régen láttam ily csodás jelenséget. Korán kelő lévén, szokásommá vált, hogy hajnalonta megcsodálom a teraszról a világot, mely erről az aprócska pontról a világmindenségben körbevesz. Átölel a táj, simogat szerelmesen, szinte érzékien bizseregtet a látvány. Nem tudom megunni. Olyan energiát sugároz felém, mely képes mindig feltölteni pozitív energiákkal lelkem bármely állapotát. A természet szépségének pillanatnyi bája belémívódik. Mintha egy impresszionista festő víziói vibrálnának, szemem az ecset, lelkemre festem a fények tompa moraját, vagy kontrasztos kavalkádját.

Különösen csodálatos, mikor a hegygerinc mögül kel fel a nap. A színek mindig változnak. Az árnyak átalakulnak. A táj fókuszálódik.

Ma hajnalban, mikor kimentem, még sűrű sötét volt, csak a kandeláberek fényei sárgállottak sápadtan. Imitt-amott piros ízzófüzérek villóztak a házakon elmosódva. Még az ünnepről álmodott a falu, hatalmas csend vett körül, csak egy kutya csaholta csupán az égre vonyító énekét. Négy falu hat templomának megvilágított fénye vibrált a sötétben. És ekkor... felnéztem szemben az égre.

Összefüggő felhőtakaró borított mindent. Kelet felé a hajnal elszenderedett fénye sem törte meg a paplanszerű fátylat. Nem látszódott egy csillag sem.

Felettem ekkor hírtelen apró résre nyílt egy felhő, mint szűzlány szemérmetlen mozdulata. A kitárulkozás mögött megjelent a hold. Igazi kifliként, melynek végeit hegyesre hegyezte a nap fény-árnyék játéka.

Önkéntelenül hátraléptem a csodás látványtól. Félhangosan megszólaltam, megtörve a csend lebegő varázsát: Jééééé...