Majdnem minden évben előfordul télen egyszer-kétszer, hogy a környék útjai teljesen járhatatlanok lesznek a lezúduló hatalmas mennyiségű hótól. A szél olyan hóátfúvásokat okoz, hogy képtelenség közlekedni. A falucska amúgy is zsákfalu, tehát innét tovább már nem vezet út. Két út köti össze a külvilággal, melyeket időnként megtisztít egy magányos hóeke, de a szél pillanatok alatt újabb méteres hótorlaszokat képez, melyeken nem lehet áthajtani. A buszok sem közlekednek. Előfordult már olyan is, hogy a katonaság segített abban, hogy a falu friss kenyérhez jusson.

Ma reggel is hiába várták az emberek a pékárút. Az egyetlen boltocska a kocsma szomszédságában van. Így aztán a férfiak az izgalom legkisebb jele nélkül múlatták az időt, a kenyeres kocsi feltűnésében bizakodva egy pohár melengető ital társaságában. Bevallom, én csak kávét ittam, a reggeli alkoholfogyasztást nem tudja bevenni a gyomrom. (Az estit is csak akkor, ha az alkalom kívánja. Persze mondhatnánk, az alkalom olyan, mint a könnyűvérű nő; bármikor felkínálkozik.)
Szóval körbenéztem a kocsmában az ismerős arcokon. Félhetes borosták sercegő, tompa fénye, egy munkásruha kopottas kékje, van egy-két egyedi, nagy arc, kik hozzátartoznak az ivó mindennapjaihoz. Gondtalan mosolyok bámulták a szakadó hóesést, mintha megállt volna az idő, sőt mintha száz évet visszatekert volna a jó isten az idő kerekén -, amikor még nem volt rohanásban az élet. Újabbak jöttek, újabb kört kértek – itt szokás, hogy nemcsak magának kér az ember, hanem a többieknek is -, nehezen szabadkoztam. Aztán azért csak megérkezett a kenyér. Egy hótoló traktor mögött.

Szeretem ezt az állapotot. Elzárva lenni a világtól, ha csak időlegesen is. Akkor sem esnék kétségbe, ha hosszabb ideig tartana ez az izolált helyzet. Minden bizonnyal van, aki megőrül az idegességtől, hogy mozdulatlanságra van kárhoztatva, be van zárva saját házába, nem tud menni. Rám csak a messzi tavasz fog változást hozni, mikor kibírhatatlan kényszert érzek arra, hogy útra keljek. Persze motoron birtokolva a szabadság időleges illúzióját. Ilyenkor meg élvezem a táj hófehérbe burkolt szépséges gyönyörűségét, a meleg szobából nézem a folytonosan szakadó havazást, pár óránként kimegyek havat lapátolni, csak úgy, a mozgás kedvéért, elmegyünk szánkózni, vagy nagyokat sétálunk.

Esténként néha nem messze tőlünk szánkóznak. Ilyenkor előfordul, hogy behívjuk az embereket melegedni – egy pohár forralt borral kínáljuk meg őket, hogy aztán csatlakozva hóangyalkákat formáljunk a friss hóban testünk nyomán.

Most a lehullott hó legalább félméteres, ahol érintetlenül maradt. És csak hull, hull tovább. A kinti csendben most is hallom a madarak csiripelését, kutyák szaggatott ugatását, a háztetőkön pár veréb fürdik a szűzies hóban. Az ereszekről hosszú jégcsapok csepegtetik nektár felhő nedvüket, csupasz ágakat borít vastagon a tejfehérség, az udvaron a tiszafa ága földig hajol a nehéz súlytól, időnként seprűvel leverem a havat, hogy az ágak megkönnyebbülten felsóhajtva meredhessenek újra az ég felé.

Megint kimegyek egy kicsit havat lapátolni, találkozom egy hegyi emberrel, hazafelé baktat komótosan, látszik, hogy ráér, nem siet sehová, hosszú haján és szakállán megül az idő jégdereka. Arcán tükröződik az ő fenti világának mások által rejtve maradt szépséges varázsa, ahol nincs villany, vízvezeték, még télen is a patakban fürdik. Brrr. Pár kedves szót váltunk egymással, majd tovább rója ropogós lépteit.

És a hó csak hull, hull tovább. Arcomat mosoly barázda szántja - simogatón nyugvó remény remegés borzolja szakállam. A boldogság apró csodái bizony nincsenek messze, talán ott rejtőznek a mindent ellepő fehérség dunyhájában.