Még most is egyre kómásabban írok. Egész nap szörnyű elkeseredésem volt. Kezd idegen és ellenséges lenni a világ. Egyre többet csalódok. Sokat elmélkedem. Rájöttem már rég, hogy az élet az elvek nagy háborúja, s minden politikai elvben csalódtam. Nem is baj. Mert ezek a dolgok csak rosszat szülnek.
Nem tudok kapcsolatot teremteni rendesen már az emberekkel. Így még egy barátnőt se tudok szerezni.
Csalódott vagyok sokmindenben.
Eddig szépen, Igazan, rózsaszínben láttam világot, de már rájöttem, hogy a saját hülyeségeim, s kirekesztések áldozata lettem.

Nyakamon van egy szörnyen kemény vizsgaidőszak. Sorra kapom az egyeseket.

Ez a világ, az emberek megrágtak és kiköptek. Csak itt Fullon találtam normális embereket.

Akármiről beszélgetek másokkal, nem válaszólnak, csak megvárják a mondandóm végét, aztán viszlát. Sose felejtem el, amikor az apai nagyapám meghalt. Elmentem a haveri körbe, hogy vígaszra találjak, de nem találtam. Le se bagóztak. Amikor a volt barátnőmmel a szobájában, majd összeestem a fájdalomtól és Kosztolányi:Halotti beszédet nézegettem megsemmisülten, nem is próbált vigasztalni. Pedig szinte bújtam hozzá. De ő nekiált a pasi ügyeit kibeszélni. Én hiába mondtam, hogy elég bajom van, nem érdekelte. Csak mondta, csak mondta. S még sok más ember így viselkedik velem. Néha megnézem magam a tükörben, nem-e egy szellem vagyok.
A lányok körülrajonganak, hogy "olyan helyes vagy", s "még aranyos is", de csak barátság jöhet szóba. Elhagytak már egy olyan pasiért, aki később csalta, alázta a leányzót. Én nem leszek szadista.

Kezd minden szürreálissá válni elöttem minden. Szerintem az lesz nemsokára, hogy megkattanok, mint a novellabeli hőseim. Az őrület határán vagyok.